Ezerkilencszázhetvenkettő júniusában egy kis rendőrségi hír jelent meg a Washington Post valamelyik belső oldalán arról, hogy betörtek a Demokrata Párt székházába. Akkor még senki sem sejthette, hogy mekkora lavinát indít el ez a jelentéktelennek látszó információ. Márpedig ezzel kezdődött a Watergate botrány.
Mint ismeretes, a történet lényege az, hogy a CIA emberei lehallgatókészüléket akartak elhelyezni a Demokrata Párt irodájában azért, hogy információkhoz jussanak a kormány ellenzékének választási stratégiájáról. 2003 júliusában – vagyis több mint harmincegy évvel a történtek után -Jeb Magruder-re, Richard Nixon elnök újraválasztási kampánya helyettes igazgatójára hivatkozva a BBC azt írta, hogy az akcióra maga az elnök adott utasítást. Hivatalosan Nixont ezzel nem vádolták meg, bár ennek lehetőségét az ügyet kutató több szakember is felvetette.
Abban, hogy a Washington Post két elkötelezett újságírója – Bob Woodward és Carl Bernstein sikeresen tudta felgöngyölíteni a lehallgatási botrányt, kulcsszerepet játszott egy akkor még titkos informátor, akit “Mély Torok” néven említettek a hírlapírók (harminc évvel a történtek után azt is megtudtuk, hogy ő a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) akkor harmadik embere, Mark Felt volt). Miközben a két újságíró Mély Torok szivárogtatásai alapján egyre közelebb került az elnökhöz és közvetlen munkatársaihoz, a hatalom részéről fel sem vetődött annak lehetősége, hogy a sajtót bármi módon elhallgattassák, vagy munkatársaikat vegzálják.
Két évvel a botrány kirobbanása után Richard Nixon lemondott elnöki tisztségéről és az ügyben 48 kormánytisztviselőt ítéltek el.
A Watergate-botrányról számos könyv, film, televíziós sorozat készült, ezek közül a leghíresebb az Alan Pakula rendezésében készült Az elnök emberei című (Dustin Hoffman és Robert Redford főszereplésével).
Kétezerhuszonhat március 24-én a Direkt36 oknyomozó portál megírta, hogy a magyarországi Alkotmányvédelmi Hivatal nyomására, hamis indokkal tartottak házkutatást a TISZA Párt két informatikusánál. Egy nappal később Szabó Bence az ügyben nyomozó rendőrszázados a Direkt36 kamerái elé állt és egy másfél órás interjúban cáfolhatatlan tényekkel támasztotta alá a portál értesüléseit, nevezetesen azt, hogy a TISZA ellen titkosszolgálati műveleteket vetettek be. Másnap Szabót már ki is rúgták az állásából, eljárás is indult ellene, Pintér Sándor belügyminiszter pedig árulónak nevezte, bár a százados állításait senki sem tudta megcáfolni. Március 29-én egy másik volt rendőr, Bartha Károly állt ki nyilvánosan Szabó Bence mellett, aki beszélt arról is, hogy a rendőrségen belül politikai befolyást kíván érvényesíteni a kormányzat.
Összehasonlítva a két ügyet, azt találjuk, hogy míg a világraszóló Watergate botrányban a hatalom “csak” belső információkhoz akart jutni az ellenzéki párt kampány-stratégiájáról, a másodikban a cél már a TISZA Párt teljes szétverése volt, ami egyértelműen összeegyeztethetetlen nemcsak a polgári demokrácia alapelveivel, de még az agyonmódosított gránitszilárdságú magyar alaptörvénnyel is.
Miközben az Egyesült Államokban egy meg nem nevezett hírforrás információi nyomán mozgásba lendült az igazságügyi apparátus, addig Magyarországon Szabó Bence névvel, arccal vállalt nyilatkozata után sem indult bűnvádi eljárás a valódi tettesek ellen, mi több, a leleplező és a TISZA két informatikusa ellen kezdtek nyomozni.
Egyelőre nem tudjuk, hogy ki adott utasítást az Alkotmányvédelmi Hivatal munkatársainak egy a jogállamot aláaknázó akcióra, de reméljük, hogy nem kell harmincegy évet várnunk arra, hogy ez is kiderüljön.
Azt még szintén korai lenne megjósolni, hogy megfilmesítik-e valaha a Watergate hortobágyi változatát, mindenesetre én szívesen megnézném a Miniszterelnök emberei című produkciót.