Imádom az avatásokat, szalagvágásokat. Ilyenkor nemcsak azok állnak az első sorba, akik például a saját zsebükből fizették az építkezést, odagyúródnak politikusok is. Van köztük pár, akinek meggyőződése, hogy nála az olló, meg a posztó. Még akkor is, ha csak az avatóolló van nála, a posztóhoz semmi köze. S a magánberuházó nyel egyet, beleegyezik, hogy a politikus is villogjon az ő sikere fényében, gondolván, hogy a későbbiekben is szüksége lehet még egy-egy ilyen vagy amolyan igazolásra, engedélyre, aminek a kiállítása éppen az adott választott tisztségviselőtől függ. S ilyenkor a politikus nemcsak ünnepel, osztozik a sikerben, de ünnepelteti is magát.
Vagy ünnepelteti magát akkor is, ha leterítettek húsz méter aszfaltot, átforgatták a cserepet a községháza tetején, építettek egy nyúlfarknyi járdát vagy egy sehonnan sehová vezető bicikliutat – holott csak a dolgát végezte. Azt, amivel a választók megbízták, miután a kampányban meggyőzte őket, hogy ő a legrátermettebb e munka elvégzésére. Holott nem járna érte ünneplés, még csak köszönetet sem kellene mondani, mert – mint már említettem – csak a dolgát végezte. Azt, amire vállalkozott. Azt, hogy a település jó gazdája lesz. Hogy a közösség javára költi el a közpénzt. S munkájáért fizetést – vagy minek nevezik az általuk kapott juttatást – vett fel havonta.
Ilyen alapon ünnepelni kellene a fogorvost, amikor betömi vagy kihúzza egyik fogunkat, szalagot kellene vágni, amikor helyére teszi az új hidat vagy a protézist. Vagy virágcsokorral kellene köszönteni a lajtkocsi kezelőjét, miután kiszippantotta a pöcegödrünket. Szalagot kellene vágjon az ablakos, miután kicserélte jó pénzért a régi, rosszul záró ajtót meg ablakot. Vagy hosszú díszbeszédet kellene mondjon a könyvtáros, miután átvette a régóta nálunk „felejtődött” könyvet és kiadta a friss olvasmányt. Vagy legalább tapssal kellene jutalmazni a buszsofőrt, aki rozoga, füstös járgányával célba juttatta az elcsigázott utast, és pezsgőt kellene bontani, amikor a kalauz kilyukasztotta a vonatjegyet.
Igen ám, azt mondhatja a dörzsölt politikus, hogy az ő munkája nem egyszerű munka, hanem szolgálat. Sőt: népszolgálat. De akkor mi a tanár munkája? S mi az orvosé? Vagy a papé? A színészé meg a könyvtárosé? A kiadói szerkesztőé vagy a festőművészé? A borbélyé vagy az ételfutáré? Hisz mindannyian embertársaik szolgálatát vállalták, ugyanúgy, mint sok más szakma képviselői. S akkor miért tartja kiváltságosabbnak, előbbvalónak magát némelyik politikus?!
A rendszerváltás utáni politikusnemzedék valóban szolgálatot vállalt, tagjainak többsége jól körülírható értékrendet vallott, határozott célokért dolgozott, tett a közösség előmeneteléért, gyarapodásáért – az adott korszak lehetőségeihez mérten. Persze, voltak, akik ugródeszkának használták a politikai pozíciót és gyorsan átnyergeltek az üzleti életre. De hát erre is születni kell. Sokan, mandátumuk lejártával visszatértek civil szakmájukhoz. Mert akkor nem volt önálló szakma a politika. Aztán egyre többen lettek, akik csak a politikához értettek, s kénytelenek voltak mindent megtenni azért, hogy tisztségben maradjanak. Ezért hitetik el, hogy nélkülözhetetlenek és pótolhatatlanok. S ennek jegyében nem csak ünneplik, hanem ünnepeltetik is önmagukat.
Szerencsére még vannak – s nem is kevesen – olyan politikusok, akik komolyan gondolják a szolgálatot. Ezt bizonyítja az általuk vezetett vagy igazgatott település képe, a polgárok elégedettsége, az intézmények léte és hatékony működése, az állampolgár részéről tapasztalható megbecsülés. Jutalmuk pedig nem a szalagvágás, a kisstílű ünneplés, hanem a tisztelet, a megbecsülés és a választások alkalmával kapott szavazatok száma. Ők nem szalagvágással, mondvacsinált megvalósítások ünneplésével, hanem munkával szerzik a bizalmat.