Mostanában sokszor hangzik el a „polgár” szó, illetve a „polgári” jelző. Sokan nincsenek teljesen tisztában e fogalom jelentésével, melynek ráadásul többféle értelmezését ismerjük. Sokan hajlamosak azonosítani a „polgárt” az „állampolgárral”. Pedig különbözik egymástól, különösen történeti és filozófiai szempontból.
Igazolványaink, adóíveink, hivatalos nyilvántartó okirataink szerint mindannyian állampolgárok vagyunk, ki-ki a maga országában, esetleg két különböző országnak is lehet állampolgára. Vagyis jogi kategóriáról van szó, arról, hogy mely államhoz tartozunk jogilag, s ennek következtében meghatározott jogaink és kötelességeink vannak például a szavazást, az adófizetést vagy a jogvédelmet illetően.
De mi a helyzet a polgárral mint tágabb, társadalmi–politikai fogalommal? Az ókori Athénban például az volt polgár, aki részt vehetett a politikai döntésekben. Nem mindenki lehetett az, a nőket és rabszolgákat kirekesztették ebből a kategóriából. A középkorban viszont a városi lakost nevezték polgárnak, németül bürgernek, franciául bourgeois-nak, olaszul borghesének, maga a „burg” német szó várat, erődítményt, várost jelent. A középkorban külön jogállást is jelölt a fogalom, eszerint polgár az, aki nem nemes, nem jobbágy, hanem szabad városi lakos. Ide sorolták a gazdasági önállóságot élvező kereskedőket, kézműveseket.
A felvilágosodás korában azonban elvontabbá vált a fogalom. Jean-Jacques Rousseau írásaiban a polgár mint a „népszuverenitás” hordozója szerepelt. Az ő megfogalmazásában a hatalom forrása nem a király, hanem a nép, s ez utóbbiban a polgárra hárul a minden korábbinál nagyobb felelősség. Egyszerre válik a törvény alkotójává és alanyává, és a törvény betartásával valójában önmagának engedelmeskedik. Ennek az elvnek a mentén vált a nagy francia forradalom főszereplőjévé a polgár, a már egyenlő jogokkal rendelkező ember, az aktív, tudatos közösségi szereplő, aki gazdasági és politikai erővé válik. De, mint ahogy az a nagy társadalmi fordulatok után jellemző, elfajultak a dolgok. Nem csupán az arisztokratákat fosztották meg fejüktől a francia polgárok vezetői, hanem ez utóbbiak is egymást fektették guillotine alá. A Dantont vérpadra küldő jakobinus diktátor, Robespierre utóbb maga is ugyanott végzi, hogy nem sokkal később egy még hatalmasabb, magát császárrá kinevezett diktátor, Napóleon alkossa meg a Code Civilt, a polgári törvénykönyvet. Eltörölte a feudális kiváltságokat, biztosította a jogegyenlőséget, a magántulajdon sérthetetlenségét, és a modern európai jogfejlődés alapja lett.
S ha ugrunk egy teljes évszázadot, Márai Sándor éppen a francia polgári forradalom szélsőségeihez hasonló cselekményeket utasítja el, amikor megállapítja: „a polgár nem szereti a szélsőségeket.” Írja ezt annak a 20. századnak az elején, amikor már erősödni látszik egy olyan ideológia, amely a „polgárt”, a „burzsujt” a proletariátus ellenségévé teszi. „Napolopók és burzsoák! Reszkessetek, mert feltámadt az elnyomott proletár!” – hangzott a dal, azt hirdetve, hogy a polgári társadalom felett eljárt az idő.
De hiszen Márai Sándor híres regényében maga is önkritikusan beszél a polgári létről, és saját neveltetésének korlátait, ellentmondásait is megfogalmazza. „A világ, amelyhez tartoztam, már bomlóban volt, mikor megismertem” – ismeri be a magyar író, önmaga polgári mivoltát mégis úgy határozza meg, mint egy belső normarendszerhez kötött életformát, amelyben a kultúra, erkölcs, felelősség és egyéni szabadság egyensúlyban van.
Ma szociológiai értelemben a polgárság a középosztályt jelenti, amely politikai értelemben a demokratikus részvétel hordozója. Ez nem feltétlenül városlakó, tartozhat a fizikai dolgozóknak vagy a földművelőknek a sorába is, vagyis mindazok közé, akik dolgoznak, termelnek, alkotnak, szerelnek, javítanak, tudományos kutatást végeznek. Egyes politikai szereplők viszont nem szívesen ejtik ki a szájukon a polgári szót, ezért inkább a nemzeti, etnikai-kulturális közösséget hangsúlyozzák. Talán erőltetett ez a különbségtétel, de hát itt inkább „csak” szavakról van szó: fogalmak, címkék, önazonosságokat jelölő megnevezések harcolnak egymással a közéletben, aminek sokszor nincs köze a való élethez.