Hazudik, mint a vízfolyás! – mondják az olyan emberre, aki önti magából a valótlanságokat. Mond, mint a vízfolyás az, akinek be nem áll a szája, fennakadás nélkül, folyamatosan beszél, de a beszédnek nincs alja, se feneke. Azaz alaptalan. De azt is tudjuk, hogy sok beszédnek sok az alja.
A Székelyföld korszerűsítésének kérdése nem mai gond, nem napjainkban megfogalmazott igény, az erőtlen kezdeményezéseket követően 1902-ben Tusnádfürdőn hívták össze a Székely Kongresszust, hogy vegye számba a térség lakosságát sújtó gazdasági és társadalmi gondokat, orvoslást keresve azokra. Gidó Csaba történésznek az eseményről írt tanulmányában olvasom, hogy „Az 1902-ben Tusnádon megszervezett székely kongresszuson több mint 350 személy vett részt, képviseltették magukat a minisztériumok, a székely vármegyék országgyűlési képviselői, közigazgatási vezetői, az erdélyi történelmi egyházak, különböző civil szervezetek, a hétfalusi csángók, valamint a bukaresti Magyar Társulat révén a regáti magyarok. A kongresszus szakosztályainak tárgyalási jegyzékét és határozatait figyelmesen végigolvasva szembetűnik, hogy minden előadó az állam erőteljes jelenlétét kérte a székelység gazdasági, társadalmi és közművelődési életében. Hegedűs Loránt, aki maga is részt vesz a kongresszuson, két év múlva, találóan jegyzi meg, hogy: „»Az állam ettől fogva kezd túlnőni egy mindenható és minden-lében-kanál hatalomnak földi keretein.«” A szerző az esemény hasznát így fogalmazza meg: „A kongresszus (…) jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az állam jobban odafigyeljen a székely problémára és nagyobb anyagi áldozatokkal próbáljon segíteni a fennálló bajokon.”
Mint tudjuk, a békeidők nem tartottak sokáig, a fejlődés érdekében tett kormányzati erőfeszítéseknek az 1914-ben kirobbant Nagy Háború vetett véget, a világégést követő impériumváltás után pedig ismét peremhelyzetbe szorult a térség, fejlődése megtorpant. Némi levegőhöz a kicsi magyar világban jutott a helyi magyar gazdatársadalom, de a II. Világháború ismét visszaesést hozott, majd a félévszázados pártállami időszakban a hatalom saját igénye szerint fejlesztette a térséget, figyelmen kívül hagyva annak adottságait és szükségleteit, a Székelyföld így mindvégig kibocsátó térség maradt, az elvándorlás időnként aggasztó méreteket öltött. S a helyzet ma sem jobb…
A rendszerváltás óta eltelt bő három és fél évtizedes időszakban tagadhatatlanul nagy mértékben fejlődött a régió – a megelőző időszakban tapasztalt állapotokhoz viszonyítva. Csakhogy más térségekhez képest a lemaradás számottevő, Erdély nyugati részei nagyobb mértékben fejlődtek. Így maradt a Székelyföldön továbbra is az átlagosnál alacsonyabb bérszint; az elvándorlás a gazdagabb térségek felé vagy a kivándorlás; az elöregedés; a szükségesnél kevesebb munkahely és a képzetlenebb munkaerő. S a gazdasági, társadalmi gondokat csak tetézi a régió sajátos etnikai összetételéből adódó gondok sokasága.
Tehát a korszerűsítés igénye továbbra is időszerű. Ezért örvendetes hír például az, hogy tegnap Bukarestben az Európai Beruházások és Projektek Minisztériumának székházában aláírták a tárca képviselői és a kedvezményezettek a regionális vízszolgáltató óriásprojektjének finanszírozási szerződését, így több mint egy milliárd lej értékű beruházás kezdődhet Csíkszereda, a csíki térség, valamint Székelyudvarhely és két szomszédos község ivóvízhálózatának bővítésére és korszerűsítésére, valamint a szennyvízhálózat építésére, modernizálására.
A térség fejlesztéséről sokan és sokat beszéltek a történelem folyamán és napjainkban egyaránt, az ígéretek özönlöttek, mint a vízfolyás. Remélem, hogy a szóban forgó beruházás nyomán ha nem is ömlik, de legalább csurran-cseppen a térségbe is a fejlődés.