Úgy tűnik, a huszonegyedik század sok mindent megcáfolt. Például azt az igen szép vélekedést is, miszerint az olimpia alatt hallgatni kellenne a fegyvereknek. De a nemrég bezárult olaszországi téli játékok alatt nemhogy hallgattak volna, hanem még jobban dörögtek Ukrajnában és jöttek-mentek, zúgtak-sivítettek a drónok és rakéták. Ráadásul, amint véget ért az olimpia, a Közel-kelet is lángbaborult és közben Európa-szerte egyre többet idézgetnek egy másik ókori közmondást, miszerint Si vis pacem, para bellum, azaz ha békét akarsz, akkor készülj a háborúra. És ha mindezekhez hozzáteszünk egy másik kevésbé ismert, de napjainkra nagyon is találó latin szólásmondást, akkor még inkább fején találjuk a szöget. Ez pedig így hangzik: sic volo, sic iubeo, vagyis így akarom, így parancsolom. Ezt az aforizmát a rómaiak az önkényeskedő vezetők tömör jellemzésére találták ki, és mint sok minden másban, alighanem ebben sem tévedtek.
No dehát néhány percig én nem akarok most elmerülni a római vagy éppen napjaink világába, és nem csupán a fegyverek, hanem még a közelgő magyarországi választások gyűlöletszólamainak a szópárbajaiba sem, inkább azt javasolom, hogy próbáljunk menekülni az életnek olyan területeire, amelyek még mindig vígasztalják a lelket és arra biztatnak-buzdítanak, hogy taláncsak mégis más lehet a jelen és a jövő. Ilyenek voltak a napokban Hargita megye több városában megtartott sportgálák, ahol a különböző sportágak többszáz gyermek, fiatal vagy felnőtt versenyzőjét díjazták sok-sok tapssal és igazán lelkes hangulatban, igazolva, hogy a felszín politikai-társadalmi feszültségei alatt az élet azért megy tovább és a nagy neveknek, a jól ismert egykori sportembereknek meg van a maga utánpótlása. Még akkor is, ha időközben a székelyföldi sportélet alaposan megváltozott. Például az országosan is jegyzett csíki versenysportok közül mondhatni teljesen eltűnt a röplabda és a kézilabda, a kosárlabda körüli fellángolás is csak tiszavirág életűnek bizonyult, nincs már hosszútávú, szabadtéri gyorskorcsolya és jónéhány kilométerrel északabbra,
Maroshévíz körül megszűntek azok a szánkópályák is, amelyek valamikor olimpiai résztvevőket neveltek, a gyergyótekerőpataki síugrósáncról és sífutó utónpótlásról nem is beszélve. De van már szuperligás focicsapat, squash, asztali foci és taekwando. Székelyudvarhely körül sem terem már sok babér a birkózásnak, az egykori hokicsapat is végérvényesen a múlté, de a jégkorong kivirágzott Kézdivásárhelyen és nem is akárhogyan, hanem éppen ott, ahol az elődök még alig-alig kötöttek gyorskorcsolyát a lábukra. És érdemes felfigyelni arra is, hogy megjelentek az első fiatal díjazottak az úszásban, annak bizonyítékaként, hogy az uszodák és tanuszodák létesítése nem volt és nem hiábavaló, mi sem igazolja ezt jobban, mint a falusi iskolabuszok gyakori jelenléte a létesítmények körül. És ha az atlétika a maga sokszínűségével még távol is marad a Hargita két oldalától, de terjed a tájfutás és egyáltalán az olyan közösségi futóversenyek, amelyek egyre több résztvevőt mozgatnak meg.
Szóval, bármi is jöjjön, a sport, a kultúra és általában az egyéni és közösségi célokért megélt hétköznapi élet mifelénk is testi-szellemi-lelki túlélés eszköze lehet. Omnia mea, mecum porto. Az az enyém, ami nálam van – mondták a rómaiak, márpedig az élet megannyi lehetőségét magunkban, magunkkal hordozzuk. Hadd figyeljünk inkább erre. Mindarra, amit megtehetünk, ami tőlünk függ.