Csaknem ötven éves szakmai múltamban a napi híradásoknak két fő fajtája létezett: az egyik, amelyik nevelni, a másik pedig amelyik tájékoztatni akart. Az egyik a szocializmusra, a másik pedig a rendszerváltás utáni időszakra volt a jellemző.
Koromból adódóan a hírközlés első változatát alaposan megismerhettem már egyetemistaként a „nagy Szovjetunióban”, ahol a hetvenes években nemcsak tanították, hanem a gyakorlatban is úgy kezelték a „lenini sajtót”, mint amely „kollektív propagandista, kollektív agitátor és kollektív szervező”. Célja a szoros kapcsolat volt a tömegekkel, mégpedig, ugye, emlékszünk, az osztályszempontú pártmegközelités, a magasztos eszmeiség és igazságosság szellemében. Nem tájékoztatott, hanem megrágva adott közre félinformációkat, sokszor nem is szólt semmiről egy cikk, csak olyasmi volt a lényege, mint „nemes kiállás a szocializmus ügye mellett”, vagy „rendkívüli megtiszteltetés volt Brezsnyev elvtárs gyárlátogatása”, vagy „a nyugati imperializmus kétszínűsége”, a „kapitalista társadalom kizsákmányolásra épülő természete”.
Ugyanebben a korszakban Magyarország valahogy kilógott a szocialista tábor sajtóinak a sorából is. Persze, az akkori hivatalos napilap, a Népszabadság ugyancsak pártosan elkötelezett irányvonalat képviselt, de valahogy értelmesebben, árnyaltabban, hírszerűbben tette, és valamilyen fokon tájékoztatott is, főleg a világról. Ugyanakkor teljesen hiányzott belőle a valódi belpolitikai tájékoztatás (merthogy nem is volt valódi belpolitika). Államfői találkozókról megtudtuk a remek információt, amely szerint a tárgyalások „meleg baráti” vagy „építő jellegű”, esetleg a „kölcsönös megértés” légkörében zajlottak, a felek pedig „kölcsönös érdeklődésre számottartó” kérdéseket tekintettek át. Persze voltak mezőgazdasági riportok és a vasfüggöny mögötti politikát mélyen elítélő véleménycikkek. Olykor viszont még a napi sajtóban is napvilágot láttak olyan írások, amelyek sorok közé rejtett dorgálásokat is megengedtek maguknak a saját országvezetéssel szemben, persze úgy és annyira, amennyire a kádári rendszer megtűrte a feszültségoldó szelepeket.
Aztán jött a rendszerváltás, amikor ugyanazok az újságírók egycsapásra igazi krónikások, tényfeltárók, valódi hírszolgáltatók lettek. Megújulás volt számukra, hogy végül hamisítatlan tájékoztatásnak lehettek a művelői, és örömmel lubickoltak abban a szabadságban, melynek köszönhetően a hivatalos és választott személyektől azt kérdeztek, amit akartak, nem kímélték egyik politikai párt képviselőjét sem. Az újságírói szakma, úgymond, önálló hatalomként működött, folyamatosan bírkózva a nyilvánosság túlzott tolakodása ellen védekező politikusokkal, tisztségviselőkkel és más közéleti szereplőkkel. Ez utóbbiak viszont hamar felismerték, hogy a sajtót miként tudják manipulálni, egymást követték a politikai lufik, az olykor blöffszerű megnyiltkozások, a hasábokon keresztüli üzengetések. És a magyar újságírók is megtanulták, hogyan lehet nyugati mintára – a hazugság vádját kivédve – „megcinkelni” a politikusok mondatait. Egy jól ismert vicc példázza ezt a legjobban. Egy ország miniszterelnöke megérkezik egy idegen ország repülőterére, és ahogy leszáll a gépről, megrohanják őt az újságírók. Egyikük azzal a kérdéssel lepi meg, hogy látogatása idején tervezi-e valamelyik kupleráj felkerésését. Az elképedt politikus zavarában visszakérdez: „Miért? Ebben az országban vannak kuplerájok?”. Másnap az újságokban megjelenik nagybetűs címmel a tudósítás, miszerint a látogatásra érkezett külföldi miniszterelnök első kérdése az volt, hogy vannak-e ebben az országban kuplerájok.
Az effajta sajtószabadság körülbelül addig tartott, amíg jól meghatározott politikai hátterű tőkéscsoportok meg nem vásároltak a különböző sajtótermékeket, s amíg egy teljhatalmú erőre szert tett politikai erő meg nem szállta a közmédiát. Visszarendeződés történt tehát, visszatért az egyre inkább véleménybe csomagolt, eleve politikai kurzus szerint értelmezett híradások gyakorlata. Ma már nem azt írja az újság, nem azt mondja be a köztévé, hogy XY azt mondta, hanem hogy XY „nem átallotta azt mondani”.
A hozzám hasonló régi motorosok pedig nem átallnak csodálkozni a valódi híradás szakmájának megállíthatatlan porladásán.