„Rieux az ablak felé fordult. Ahol a távolban sűrűn sötétlett a látóhatár, oda képzelte a tengert. Csak a fáradtságát érezte, és egy váratlan és esztelen vágy ellen küzdött, hogy kissé jobban kiszolgáltassa magát ennek a különös embernek, akit testvérinek érzett.”
Ez talán a barátság legszebb definíciója mindazok közül, amelyeket olvastam, valószínűleg éppen azért, mert nem akar definíció lenni. Titokban, illetve úgy, hogy mi magunk sem feltétlenül tudunk róla, ezt akarjuk mindannyian: kiszolgáltatni magunkat egy embernek, akit testvérinek érzünk.
És hogy miért? Ez olykor úgy történik, mint az osztálytárs-szindrómában: valakivel egy lépcsőházban, egy udvaron nőttünk fel, egy óvodába vagy iskolába, ugyanabba az osztályba vagy ugyanarra az évfolyamra jártunk, katonatársak voltunk vagy az élet bármilyen területén találkoztunk valamiképpen, még elég zsenge korban ahhoz, hogy ne legyen szükségünk magyarázatra a vonzalomhoz.
A másik eset az, hogy már felnőttek voltunk, amikor összefutottunk, és valamilyen „értékközösség” (milyen nagyképű szó!) kötött össze bennünket örökre.
Camus regényében persze egy harmadik esetről van szó: a pestis fájdalma, félelme, fenyegetése köti össze ezt a két embert, Bernard Rieux orvost és Jean Tarrou-t, akit leginkább bölcsnek vagy filozófusnak lehet nevezni. Mindketten egyedül élnek (Rieux felesége beteg, egy távoli szanatóriumban van, Tarrou-ról pedig csak annyit tudunk meg, hogy „egyetlen feltűnő szokása az volt, hogy szorgosan látogatta a spanyol táncosokat és muzsikusokat, akik elég nagy számban éltek városunkban.” Tarrou tehát valószínűleg homoerotikus vágyakat érez, de nem ez köti össze Rieux-vel. Mindketten tisztességesek és bátrak (amikor az orvos először kitárulkozik Tarrou-nak, az azért látogatja meg, hogy felajánlja segítségét egy önkéntes alakulat megszervezésében, mely pótolná a nem elegendő orvosi személyzetet), de egyikük sem fitogtatja a bátorságát. Mindketten értelmesek, és mindketten mélyen élnek meg mindent.
De hát miért barátja Hamlet Horatiónak? Az utóbbi szemlátomást ostobább és sekélyesebb, Hamlet mégis ragaszkodik hozzá, mert szereti. A barátunkat szeretjük: nem úgy, mint a szerelmünket, de nagyon.