A világ rajong a fegyverekért. Imádattal mondja ki, a fegyverek elhozzák a békét. Sok minden van, ami értelmetlen, de talán a fegyverek tiszteletét világszerte ünnepelni a legértelmetlenebb. Még akkor is, ha hirtelen ismét a fegyverkezési verseny közepette találjuk magunkat. Még akkor is, ha a számítógépes játékokon felnőtt nemzedék tagjai közül sokan rajonganak a fegyverekért.
Az európai katonai kiadások három évtizede a legmeredekebb éves növekedést mutatták válaszul Oroszország agressziójára és tartva a távol-keleti feszültségektől. Az összkiadás 13 százalékos emelkedésének nagy részét az oroszok és az ukránok adták. A közép- és nyugat-európai országok összesen 345 milliárd dollárt költöttek, ami reálértéken kifejezve először haladta meg a hidegháború utolsó évének, 1989-nek a szintjét.
Az Ukrajnának nyújtott amerikai pénzügyi katonai segély 2022-ben 19,9 milliárd dollár volt. Bár a hidegháború óta ez volt a legnagyobb összegű katonai támogatás, amelyet egy ország adott egy másiknak, mégis, a teljes amerikai védelmi kiadások csupán 2,3 százalékát tette ki. Talán ezért is vélték úgy Washingtonban, hogy ez bagatell ahhoz képest, hogy egyetlen amerikai katona feláldozása nélkül meggyengítették Oroszországot.
A fegyverek tisztelete militarista gondolkodást szül, azaz a katonai szellem eluralkodik a polgári életben, az egész társadalom gazdasági és szellemi élete alárendelődik a katonai céloknak, a humánum pedig háttérbe szorul. Mert valóban, ha a tengeren túlról nézzük, vértelennek tűnik a „játék”. Számunkra, erdélyi magyarok számára a háború valósága kissé másként fest: több tízezer halott, több ezer özvegy, árva, ártatlanul elpusztult gyerekek, több millió földönfutó. És nincs semmilyen észérv, amely szerint ezt folytatni kellene egyik vagy másik ország társadalmának végkimerüléséig.
Ki kell ezt mondani akkor is, ha a karvalyok pattogó utasításai ítéletként hullanának ránk: aki békepárti, az oroszbarát! Biztos ez?
Nyirő József leírja egyik elbeszélésében, mekkora örömmel fogadták a brassói Corona vendéglő törzsvendégei a világháború kitörését. Ujjongott, rajongott ő is a pusztításért, s csak azért kesergett, mert nem sorozták be. Később Nyirő is másként gondol a háborúra: „Nem igaz, hogy a háborúnak lelke van… Nem igaz, hogy jobbak leszünk általa… Nem igaz, hogy a ma született, ártatlan csecsemőnek is szenvednie kell… Én nem tudom visszaadni a halott apákat, sem a halott férjeket, drága gyermekeket. Nem tudom, nem tudom! (…) De tudom, hogy nem azok fognak győzni, akik egymást öldösik. De tudom, hogy kifosztott, meleg fészek romjaiból új otthon épül. De tudom, hogy a csók erősebb, mint a fegyverek, s egy ölelő karban több élet van, mint amit eddig az összes találmányok és bölcsességek nyújtottak.”
A posztigazság korszakában azonban a békét szorgalmazni is sokszor álságos dolog. Régi mondás, hogy miközben az ember véres háborúra készül, fennhangon és ékesszólóan élteti a békét. Soha nem ecsetelte az ember a világharmónia iránti vágyát ily meggyőzően, mint ma, miközben a tömegpusztító fegyverek soha nem látott garmadáját halmozta fel. A második világháborút – amint bizonygatták nekünk – azért vívtuk, hogy ne legyen több háború. Korunk háborúit is úgymond ezért vívják.