Nem, nem szeretnék parlamenti képviselő lenni. Szerencsére nem is kér meg erre senki. Aki ma bármely ország törvényhozó testületében foglal helyet, az vagy maga akart nagyon oda kerülni, vagy talán nem is akart volna, de az élet úgy hozta, hogy vállalnia kell ezt az olykor hálátlan megbízatást. Azt nem tudom, hogy ma a különféle országok parlamenti soraiban mindenki jól érzi-e magát a bőrében, csak azt tudom, hogy mindenki, aki erre a politikusi útra lép, éppen ezt a bőrét viszi vásárra.
Persze, elválaszthatnánk egymástól most azokat, akiknek konkrét hasznot hoz az effajta státusz, főleg, ha egy éppen hatalmon lévő politikai erő „militánsai”, valamint azokat, akik valóban valamilyen magasztosabb ügyet képviselnek.
Más-más „üzemmódban” működik a kormánypárti és az ellenzéki honatya. A törvényjavaslatokkal kapcsolatos vitákban például ez utóbbiak érvek sokaságát vonultatják fel, hogy rámutassanak az adott indítvány vélt vagy valós hiányosságaira, a kormánypárti oldalon viszont foggal-körömmel védelmezik a társadalom javára hivatkozó és megannyi más érdeket is érvényesíteni próbáló jogszabálytervezetet. Aztán fordulni szokott a kocka (legalábbis a hamisítatlanabb demokráciákban), jön a helycsere. Ha egyáltalán…
Ugyanis a törvényhozó testületekben néha olyan aránytalan erőviszonyok alakultak ki, hogy az ellenzék csekély parlamenti létszáma miatt nem sokat tud módosítani bármilyen indítványon. A nemtetszés kifejezése így sokszor túllép a szokásos kereteken, nagyobb szerephez jut a tiltakozás látványosabb, hangosabb formája. A magyar parlamentben az ellenzék soraiból többször hangzott fel méltatlankodó füttyszó, plakátok, transzparensek kerültek elő a teremben, a kormánypárti parlamenti elnök szigorú pénzbüntetésekkel és többnapos kitiltással sújtotta a „viselkedési normák” megsértésével (indokoltan vagy indokolatlanul) megsértőket. Az érintettek a maguk szempontjából úgy érezték, hogy ezek a fegyelmi intézkedések eltúlzottak, az aránytalanságok miatt csorbul a parlamenti vita szabadsága. Számos esetben például úgy érezték, hogy az elnök pártpolitikai meggondolásból fojtja beléjük a szót felszólalásuk közben.
Ami a rendbontást illeti, Magyarország parlamentje a béke szigete sok más államéhoz képest. Tajvan törvényhozása például híres arról, hogy időről időre tömegverekedések törnek ki. Képviselők székeket dobálnak, egymást rugdossák, tojással, vízzel dobálják a kormánytagokat, 2020-ban a húst importáló törvény vitájánál disznóbelsőségeket hajigáltak egymásra. Dél-Koreában az ellenzéki honatyák egyszer úgy próbálták megakadályozni egyes törvények elfogadását, hogy láncokkal zárták le a bizottsági termeket, Ukrajnában 2010-ben az orosz flottát érintő szerződés ratifikálásakor az ellenzék tojásokat dobált a másik oldal embereire, és füstbombát robbantott a teremben. Törökországban a múlt évtizedben a kurd kisebbség helyzetéről és az elnöki jogkörökről szóló viták közben rendszeresen robbant ki tömegverekedés, több sérültet kórházba kellett vinni.
A lakosság sokszor megrökönyödve figyeli, hogy az ő nevében hogyan viselkednek a választottjai. A honatyák választóinak a nevében öklöznek, rugdosnak, füttyögnek, ordítoznak. Az effajta show-műsor nem is magáról az adott politikai témáról szól, hanem inkább a látványról, érzelmi telítettségről. Mindenesetre még mindig jobb ez, mint amikor a törvények kizárólag valamiféle rendeleti kormányzás unalmas automatizmusa révén mint kés a vajban mennek át a parlamenten péntekről szombatra virradó éjszakákon.
Akkor van a baj, ha a választópolgárok nem látják visszatükröződni szándékaikat, elvárásaikat, bizalmukat saját képviselőikben. Erre utal Nagy-Laczkó Balázs magyar író, régész és novellista ironikus megállapítása, miszerint „a képviselet nem azonos a népviselettel, sokan keverik ezt a két fogalmat, melyben nyilvánvalóan szerepet játszik az a tény is, hogy míg a képviselők képet viselnek, addig a nép meg őket viseli el”.
Ebben az idézetben, persze, szellemes féligazság rejlik. Nem hiszem, hogy a parlamenti képviselőkről kialakult negatív kép az eredeti, valódi énjüket mutatná, nem is kérdőjelezem meg sokuk elvitathatatlan elhivatottságát.
Ami engem illet, mint az elején mondtam, mégsem szeretnék parlamenti képviselő lenni. Mert elriaszt az az út, amelyen keresztül egy egyszerű, hétköznapi halandó esetleg politikussá válhat. Ez az út tele van csapdákkal. Amikor még csak saját egyéni véleményét mondja el egy kisebb körben, például a családban vagy szűk baráti körben, akkor még vegytisztán önmagát képviseli. Amikor már egy egész osztályt, részleget kell képviselnie, véleménye már szerkesztettebb közösségi formát kezd ölteni, de még mindig sajátja lesz.
Amikor már egy egész szervezetnek, pártnak, szövetségnek az álláspontját kezdi felvállalni, még mindig hordozza ugyan az eredeti véleményét, de kifejtésekor már bezavarnak a tűpontos fogalmazás kényszerei, az óvatos mondatformálások aknákat kerülgető ösvényei. Aztán amikor már a széles társadalom füle hallatára kell képviselnie az általános „nagy ügyet”, mégpedig hatalmi csatározások közepette, rivális erők kereszttüzében, a „ki kit pofoz le” légkörében, akkor már a színtiszta véleményt csak olyan ravaszságokkal, csavarásokkal, jelmezbe bújtatva jeleníthet meg, amelyeknek sok szavazat eshet áldozatul, ha csak egyetlen oda nem illő szót ejt ki a száján. És azon a szinten már saját önbecsülésére is gondolnia kell, mert támadják, esetleg zsarolhatják is, vagy egyszerűen csak lejáratni próbálják. Ilyen esetben már minden megnyilatkozásában (főleg a média alattomos világában) a látszat, az imázs és a taktika nagyobb teret foglal el, mint maga az igazság, melyet egykor még jelmeztelenül lehetett bemutatni.
Nagy László egyik versében azt a kérdést tette fel, hogy „Ki viszi át fogában tartva a szerelmet a túlsó partra?”. A mi ügyünk, hitünk, igazságunk is olyan, mint a szerelem: képviselőinknek zúgó folyón át úszva, golyók süvítése közben, fogukban tartva kell átvinniük a túlsó partra. Csak úszás közben meg ne feledkezzenek róla!