Az interneten hirdetnek egy olyan mobiltelefonos alkalmazást, amelyet ha letöltök, elegendő a megjelenő műszer gombjára helyeznem a mutatóujjamat, megméri a vércukorszintemet. Közismerten balek vásárló vagyok, életem során rendeltem már fémes göböcskékkel teletűzdelt talpbetétet, amely egyszerre szurkálja, masszírozza, nyomkodja az úgynevezett reflexzónákra ható pontokat, vettem már hasi zsírt rengető, laposodást ígérő elektromos övet, amely egy centivel sem csökkentette pocakom kerekségét. De ez a vércukormérő applikáció…! Ez minimum kételyt ébreszt.
Kezdek beletörődni, hogy a kereskedelem az emberi hiszékenyégre épít. Még csak hazudni sem kell olyan nagyon, elegendő csak a valóságosnál csillogóbbnak, nagyszerűbbnek hirdetni a portékát, máris tömegével kelnek el az olcsó okostelefonok, tabletek, okosórák – sokszor ismeretlen márkák –, amelyekről csak otthon derül ki, milyen gyenge hardverrel rendelkeznek. Pompázatos marketinggel sóznak ránk a cégek bluetooth füleseket, hangszórókat, amelyekről kiderül később, milyen gyenge hangminőséget produkálnak. Márkásnak hazudott cipők, ruhák, táskák kerülnek a vásárlókhoz hamis logóval. És nem említettük még aszépészeti és egészségügyi termékeket, a fogyással, hajnövesztéssel vagy potencianöveléssel kecsegtető, de hatástalan vagy akár veszélyes árucikkeket. Elárasztanak bennünket a „profinak” nevezett, „mindenre használható”, amúgy silány reszelőt, szuper kést, multifunkciós robotot gyanúsan olcsón kínáló reklámok.
De életünkben folyamatosan megkörnyékez bennünket a politika is a saját portékájával. Hirdet, győzköd, csillogtat-villogtat, ígér, bizonygat, egyszóval, úgy reklámozza saját termékét, mint egy kereskedelmi cég. A politikai terméket sokkal nehezebb eladni, mint a Chanel kölnit, a csabai füstölt kolbászt vagy a kerti láncfűrészt. A politikai árucikkről csak hosszú távon derül ki, hogy valóban az-e, aminek eredetileg látszott. A politika tehát zsákbamacskát árul, és csak később derül ki, hogy esetleg nagyot ugró alamuszi macskáról van-e szó.
A történelemben sokszor előfordult, hogy a választók mást kaptak, mint amit vártak. Ennek egyik oka az, hogy a politikai programok is olyanok, mint a kereskedelmi reklámok: szándékosan homályosak vagy idealizáltak. És gondoljunk csak arra, hogy a választópolgárok hiába adják voksukat valamelyik pártra, a választás után már ez utóbbiak könnyen összeállnak más politikai erőkkel, a választópolgárnak már nincs lehetősége befolyásolni a koalíciós frigykötéseket.
Németországban a húszas években, a Weimari Köztársaság idején a választók gyakran úgy érezték, hogy a mérsékelt pártok (például az akkori szociáldemokraták) éppen azért nem képesek betartani ígéreteiket, mert állandó koalíciós kompromisszumokra kényszerültek. Ez a csalódottság hozzájárult a szélsőséges erők növekedéséhez, mint amilyen a náci párt volt.
A második világháború utáni Olaszországban évtizedeken keresztül az állandó kormányválságok okoztak csalódást az emberek nagy többségében. Tulajdonképpen nem igazi válságokról, hanem furfangos kormányátalakításokról volt szó, hol az egyik, hogy a másik párt adta a miniszterelnököt, de mindez az akkor legerősebb kereszténydemokrata párt hatalmi rendszerének az állandóságát volt hivatott biztosítani. Mindez már a múlté, de a közelmúltban is sokszor megcsalatva érezte magát az olasz honpolgár. Az Öt Csillag Mozgalom (M5S) 2018-ban „rendszerellenes” pártként kampányolt, de kormányra kerülve először a jobboldali Ligával, később a balközép Demokrata Párttal lépett koalícióra. A szavazók nagy része úgy élte meg, hogy a mozgalom „elárulta” eredeti, elitellenes jelszavait.
Ausztriában 2017-ben sokan a stabil, mérsékelt konzervativizmusa miatt voksoltak a Néppártra, amely később viszont a jobboldali populista Szabadságpárttal lépett koalícióra, s ezt „árulásnak” érezték a néppárti szavazók.
Eddig csak választási ígéretekről és meg nem valósulásokról beszéltünk, de mostanában a politikai termék fogalma alatt olyan megnyilvánulásokat is értünk, amelyek az árucikket kínáló szándéka szerint torzítják, ferdítik a valóságot. A riválist lejárató mondatok, tömegeket hergelő felszólalások, beszédek, videofelvételek, mémek, propaganda célú újságcikkek tartoznak ebbe a kategóriába. A magyarországi nagy kampányháború során egyik térfél sem szűkölködik az ellenféllel szembeni rágalmakban, eltúlzott jelzős szerkezetekben, mocskolódásokban.
Egymással szögesen ellentmondó narratívák születnek. A kormánypárt híveinek azt a politikai terméket lehet eladni, hogy a mai ellenzék a káoszba vezetné a nemzetet, nemváltó műtétre akarja rábírni a gyermekeket, a megtámadott, védekező Ukrajnát pártoló magatartásával pedig örök háborút akar. Az ellenzéki szavazók viszont éppen ennek a fordítottját hiszik, ők azt vélik látni, hogy a jelenlegi hatalom lop, csal, hazudik. Mindkét oldalon vannak célkeresztbe került személyek, akikről a másik oldalról azt állítják, hogy feleségverő vagy gyermekrontó, nagyszerűen látja a valóságot, vagy hülyeségeket beszél, alkalmas viharos tengeren vezetni a nemzet hajóját, vagy zátonynak ütköztetné. A politikusok apró rossz szokásai sem kerülik el a kampánystratégák figyelmét, például, hogy az illető túrja az orrát, a parlamenti üléseken alszik, lesipuskás felvételen látható módon megfogja egy titkárnő ülepét.
Ki tudja, eljön-e valamikor az a pillanat, amikor nem gagyi politikai termékek, hanem fajsúlyos érvek közül kell majd választani. Késégtelen, hogy akkor a közélet sokkal unalmasabb lenne, hiszen a pőre valóság bemutatása sokszor ingerszegényebb, mint egy jó cirkuszi előadás. De akkor legalább nem a zsákot látnánk csupán, hanem az élő macskát a maga teljes valóságában.