Szememet Párizsra vetettem. A Szajna parti városban él egy újságárus. Egyesek szerint az utolsó újságárus. Ali Akbar több mint 50 éve rója a párizsi utcákat, hóna alatt újságokkal, ajkán a legfrissebb hírekkel. Ő Franciaország utolsó rikkancsa – talán egész Európában is az utolsó. (Lám ezt a szót, hogy rikkancs a mai szövegfogalmazók már nem is ismerik.)
Ali Akbar Pakisztánban, Rawalpindiben született, a ’60-as évek végén érkezett Európába, először Amszterdamba, majd 1972-ben egy hajóval Rouenbe, végül 1973-ban Párizsba. Azért jött el szülőhazájából, hogy teljesítse édesanyja vágyát, hogy vásárolhasson neki egy kertes házat.
„Amikor 1973-ban elkezdtem, 35-40 újságárus dolgozott Párizsban. Ma már csak én maradtam” – mondja Ali Akbar.
A digitális korszak mindent megváltoztatott: az emberek inkább a telefonjukon olvasnak híreket. Régen egy óra alatt 80 példányt is eladott a Le Monde-ból, ma egész nap alig 30-at. A bevétel felét megtarthatja, de az el nem adott újságok árát nem téríti meg a kiadó.
„Régen az emberek körém tömörültek, hogy megvegyék az újságot. Most pedig én kell üldözzem az ügyfeleket, hogy eladjak egy lapot” – mondja Ali Akbar.
A lapeladás visszaesése azonban egyáltalán nem zavarja Akbar urat, aki azt mondja, hogy nem számít a jövedelemkiesés, ő pusztán a munka öröme miatt is folytatja.
„Vidám ember vagyok. És szabad. Ezzel a munkával teljesen független vagyok. Senki sem parancsol nekem, és ez jó! Ezért csinálom” – érvel azoknak, akik azt firtatják: megéri?
Az újságárulás közösségi cselekvés. Ali Akbar a Saint-Germain negyed ikonikus alakja, mindenki ismeri és szereti őt. Egy ott lakó nő szerint Ali olyan, mint egy testvér.
„Mindenkit ismer. És olyan vicces figura” – mondja egy másik.
Saint-Germainban, Párizs egykori intellektuális központjában hírességekkel és írókkal találkozott. Elton John egyszer tejes teát vett neki a Brasserie Lippben. A tekintélyes Sciences-Po egyetem előtt újságokat árulva ismerkedett meg a jövő politikusainak generációival – köztük Macron elnökkel.
Ali Akbar kissé nosztalgikussá válik, amikor arra gondol, hogy hogyan változott a Szajna legendás bal parti negyede azóta, hogy először emelte magasba a Le Monde példányát, és rikkantva árulta.
„A hangulat már nem ugyanaz – sóhajt fel. – Akkoriban mindenhol kiadók és írók voltak, és színészek és zenészek. A helynek lelke volt. De most már csak egy turista városnegyed. A lélek eltűnt” – mondja. Aztán kényszeredetten nevet azon, hogy Párizsban, Európában a lélek elment egy kicsit meghalni.
De csak egy kicsit!
Most hivatalosan is elismerték Ali Akbar munkásságát: Emmanuel Macron francia elnök – aki diákként maga is vásárolt tőle újságot – nemsokára a Becsületrend egyik legmagasabb fokozatával, a Nemzeti Érdemrenddel tünteti ki.
Mindez arról jutott eszembe, hogy Brassó polgármestere e hónaptól eltávolíttatta az újságárusokat Brassó utcáiról. Így valószínű, hogy lapom, a világ legrégebbi ma is megjelenő lapja nem éri meg az írott sajtó végnapjait. Ennek a lelketlen hozzáállásnak a hatásait, amellyel nem csak az árusokat, de azokat az idős olvasókat is, akik rá szavaztak, a polgármester illette, nehéz lesz ellensúlyozni. Brassóban brutálisan megfojtják a sajtót. Párizsban legalább szépen búcsúztatják.