„Meteofób vagyok” – mondta egyszer Horváth Andor, és kénytelen vagyok belátni, hogy én is. Ebben a kánikulában például ukmukfukk elalszom, vagy a felkelés után egy órával, vagy délután, esetleg mindkétszer – a barátnőm váltig hüledezik rajtam.
Igaz, ő maximalista: akkor sem alszik napközben, ha koppan le a szeme. Én viszont távol vagyok ettől az önköveteléstől, és egyik maximám az, amit Balú mond A dzsungel könyve rajzfilm-változatában: „Tudod, Maugli, ezt a nyüzsgést, amit a méhek művelnek, még nézni is fárasztó.” Ars poétikám, hogy attól semmi nem lesz jobb, ha egyre csak hajszoljuk magunkat. Amit elvégzek, tűrhetően el szoktam végezni, vagy egyenesen jól, de nem azért, mert se éjjelem, se nappalom.
Ha pedig esik az eső, akkor én is olyan elesett vagyok. Mint mondani szokás, lógatom a farkam. Míg ha ragyog a Nap, de nincs 80 fok, akkor én is pompásan elvagyok.
„Október utolsó napjaiban lehetett ez; nekem minden évben különös hónap, mintha minden évben újra átélném születésem fordulatát. A szép tárgyszerűség örömteli évszakának érzem; a rügyfakadás, a bimbózás, a kibomlás, a csírázás, a tavaszi újrakezdés ingerlékennyé tesz, kellemetlenül nyugtalanít, a nyarat, sietősségével, petyhüdt hőhullámaival és dühödt égzengéseivel túlontúl hisztérikusnak találom, ilyenkor úgy tesz a természet, mintha valaminek gyorsan, egymással ellentétes löketekben a végére akarna járni, télen viszont a mi tájainkon túl kevés a hó, kilátástalan szürkesége bágyaszt, elkedvetlenít. Az ősz az évszakom. Ragyogó egével, reggeli páráival, égett szagával, hosszú esőivel, színes bogyóival, kényelmességével, muslincáival, a korai derekkel, fagyokkal. A búcsúra, az elmúlás élvezetére hajlamos lelki beállítottságom tán kapcsolatban áll azzal is, hogy fanyarul füstös történelmi tapasztalataim miatt a jövőről is inkább bizonytalanul baljós sejtéseim vannak, mint erőt és energiát adó reményképeim; szó mi szó, nem vagyok tavaszi ember. Másfelől a cselekvés se erős oldalam, s minden bizonnyal ezért nem kedvelem a nyarat. A halált pedig túlságosan félem, ismerem és remélem ahhoz, hogy élvezzem végtelen telét, bár csodálom zártságát, szigorát, jegességének mérnöki virágait.” – írja Nádas Péter szép esszéjében, a Hazatérés-ben. Azt hiszem, én is a júliust élem újra, de valamiféle mérsékelt júliust inkább, nem azt, amelyikben tombol a hőség, csak amelyikben pompázik a nyár. A barackjúliust.
Azt a júliust, amikor Magyarbikalon, a kis kalotaszegi faluban, ahol a szüleimnek háza volt, sárgállni kezdett a kajszibarack, és mi kimentünk a kertbe öcsémmel, hogy a lehullott gyümölcsök közül válogassunk; amikor csak a fű volt harmatos reggel, de köröskörül már egy Van Gogh-festmény rajzolódott ki; amikor már mindenki ébredezett; amikor a bivalyok már elkolompoltak, és a kakasok már nem kukorékoltak.
Meteofób vagyok; büszke is vagyok rá.