Hogyha én nektek most egyetlen szóban adnék jövőbeli tanácsot, akkor az lenne, hogy – reziliencia. Igy kezdte köszöntő beszédét a hét elején a kolozsvári sportcsarnokban dr. Szász Levente, a közgázosok dékánhelyettese, vagy hogy teljes nevén említsem az intézményt, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem közgazdaság és gazdálkodástudományi magyar intézetének egyik vezetője, több mint kettőszáz végzős hallgató és legalább félezer szülő és nagyszülő, barát és ismerős előtt, akik roppant lelkesen fogadták azt a nagy sporteseményekhez méltó showműsort, ahogyan a diplomákat kiosztották. Volt ott ugyanis több nagy képernyő, pergő nyelvű műsorvezető, szépen berendezett színpad, úgy hogy mindenki láthatott-hallhatott mindent, ahogyan a hallgatók az okleveleket egyenként átvették és köszöntek el tanáraiktól, vagy éppenséggel megkapták a világ nagy esettanulmányi versenyein elért helyezéseikért a díjakat.
A reziliencia voltaképpen nem más, mint a gyorsan változó világhoz való alkalmazkodó képesség. Bármikor, bármilyen körülmények között visszanyerni az egyensúlyt és lehetőleg tanulni is belőle, már pedig erre alighanem szükségük lesz valamennyiüknek, még akkor is, ha a hallgatók nagy többsége már az abszolválás előtt munkakapcsolatba került a hazai és nemzetközi cégekkel, végezzen akár a gazdasági informatika, a marketing, a menedzsment, a pénzügyek és a bank szakma bármelyik ágában. Természetesen nem egyszer esett szó a mesterséges intelligenciáról és jómagam, aki végzős unokám révén utaztam a Szamos-.partra, talán a legnagyobb figyelemmel Csala Dénesnek, a csíkszeredai Márton Áron főgimnázium egykori diákjának, napjainkban világszerte több egyetem előadójának, a gazdasági informatika kar vezetőjének a szavait hallgattam, aki arról beszélt, hogy a mesterséges intelligencia semmiképpen nem az emberi értelem végét jelenti, hanem egy új fejezetet, amelyben az emberi képzelőerő és alkotókészség találkozik a gépi pontossággal és hatékonysággal. Az út ide pedig szabályokon és adathalmazokon keresztül vezet, ha úgy tetszik azokban a nyelvi elemzésekben gyökerezik, amelyekkel a bölcsészhallgatók még mindig alaposan megküzdenek, és azokban az adatokban rejlik, amelyeket a világhálós keresőprogramok olyan hihetetlen mennyiségben tárnak elénk. Hiszen a végén nem az számít, hogyan jutunk a megértéshez, hanem hogy mit kezdünk vele és ebben még mindig, mi emberek vagyunk a történet főszereplői. Voltaképpen – gondoltam magamban – a tudomány és technika fejlődésének eddigi kételyei a történelem során mindig erre utaltak, mégha olykor az emberiség nem is választotta a legjobb utat.
Gyakorlatias oktatás, nemzetközi színvonal, pezsgő diákélet, Kolozsvár nyitottsága és másság elismerő képessége. Ebben látták többen is a beszélők közül, tanárok és diákok, annak a titkát, hogy nemcsak román és magyar, hanem angol és német nyelvű képzésekkel is rendelkező Babeş-Bolyai Tudományegyetem nemzetközi szinten Románia legelőkelőbb helyre sorolt felsőoktatási intézménye. Nem tudom pontosan, hányan tanulnak itt, előzetes ismereteim szerint minden bizonnyal több mint tizenötezren és ahogyan a sportcsarnokba bemenet és kijövet körül nézegettem, bizony szép számmal lehetett látni ázsiai és afrikai országok sok végzősét is, akiket az ide érkezett szülők is fényképeztek és küldték el azonnal a fotókat a rokonoknak. Nyitott és globalizált világban élünk, aki ehhez alkalmazkodik, annak lesz jövője, aki viszont az elszigetelődés, az önmagába zárkozás mellett tör lándzsát, annak nagyon nehéz dolga lesz az elkövetkezőkben. Kolozsvár immár sok-sok tekintetben világváros és talán majd a közlekedés is eléri ezt a rangot – morfondíroztam magamban, ahogyan a sok körforgalomban és dugóban, a gombamód szaporodó lakóparkok mentén nagyon is vágytam egy csendes és hűvös erdei útra.