Mezőség fényei

Gondolják csak el a kedves hallgatók, ha Mezőségről hallannak mi jut az eszükbe?  Jobb vagy rosszabb, de mindenekelőtt “az  egyik dombra fel-, a másik dombról le” típusú hosszú és kanyargós utak, amelyek manapság szerencsére ki vannak aszfaltozva és csak a mellékutcákon vár a még mindig nagyon is vendégmarasztaló, agyagos sár. Azután meg meglehetősen egyhangú táj, helyenként pusztuló házak és bezárt templomok, de aki manapság járt arrafelé azt is tudja, hogy imitt-amott azért érezhetőek a jó irányú változások jelei is, hiszen vannak olyan helyek, ahol sikerrel kapaszkodott meg a helyiipar és újjáéledésének jeleit bizonyítja a növénytermesztés és az állattenyésztés is, sőt akad olyan falu, amelyben a sorvadó, elsősorban református magyar gyülekezetek sorsa valamiképpen visszafordult. A Mezőségnek meg vannak a maga nagy magyar írói, még mindig él a nagyon is jól ismert és különösképpen a táncházasok körében olyannyira kedvelt, eredeti forrásnak tekinthető, magyar, román és cigány motívumokat is ötvöző népzenéje. Ami azonban a képzőművészetet illeti, a hallgatók aligha tudnának kapásból különböző alkotó neveket felsorolni, pedig  immár lassan két évtizede e tekintetben is megindult az erjedés. 1999-ben Molnár Dénes grafikusművész kezdeményezésére hozták létre Mezőpanitban az első művésztábort, majd rá három esztendőre Czirjék Lajos szervezésében megnyitotta kapuit a mezőmadarasi képzőművészeti alkotótábor is. A következő esztendőben Ősz P. Zoltán kezdeményezésére az önkormányzat és az egyház segítségével Mezőbergenyén gondolták úgy, miszerint ők is képesek arra, hogy a festők, grafikusok és szobrászok csoportját összegyűjtsék, majd Mezőbánd tette erőteljesebbé azt a mozgalmat, amelyből 2009-ben kinőtt a Maros Mezőségi Művésztelep és amelyhez ötödikként a Bandi Dezső népművészeti-iparművészeti hagyatékát felkaroló csittszentiváni faragó- és kézműves tábor is csatlakozott. A művésztelep kezdetben csak Marosvásárhelyen mutatta be munkáit, de az évek során az alkotások Kolozsvárra, Segesvárra, Brassóba, Nagykárolyba , Szatmárnémetire, Nagybányára, sőt Bukarestbe, a Petőfi Házba is eljutottak. Mindezt abból a jól szerkesztett  katalógusból tudom, amit Czirjék Lajos magával hozott, amikor az elmúlt napokban Csíkszeredában, a megyeháza galériában is bemutatták az idei táborok válogatott alkotásait, mondhatni igazi hozzájárulást a jelenkori erdélyi magyar képzőművészethez. A megnyitón többen is beszéltek arról, hogy a táboroknak milyen közösségteremtő és közösségszervező szerepe van a Mezőségen, hogyan hozza közelebb egymáshoz az ott élőket és az egy-két hétre ott összegyűlt művészeket. És az is egyértelművé vált, hogy vannak olyan elkötelezett emberek, akik bármiféle nehézségek közepette kitartanak a mozgalom mellett és fáradhatatlan munkával, töretlen kitartással tesznek is érte. Azt hiszem, ők azok az autonóm személyiségek, akiket Erdélyben sokfele megtalálni, akikről azonban közéletünkben csak nagyon kevés szó esik. Ők azok, akik nem politikai közhelyekkel, hanem valóban a tettek nyelvén beszélnek és őket, valamint más erdélyi társaikat kellenne megkeresni gyakrabban akkor, amikor az önállóság, az önrendelkezés vágyáról beszélünk. Ők ugyanis az adott körülmények között autonóm személyiségek, felkutatják, felismerik és a közösségek javára fel is használják mindazokat a lehetőségeket,  amelyeket megtaláltak. Művészeten innen és művészeten túl akár úgy is nevezhetnénk: építőkövek. Ne feledkezzünk meg róluk.