Ma van az aradi vértanúk emléknapja. Gyásznap, egyben a szabadság szeretetének napja. Olvasom a tizenhárom aradi vértanú nevét, életrajzi adatait, tisztségét, hivatali idejét és kivégzésének módját összesítő táblázatot, amely feltünteti a szabadságharcos tábornokok nemzetiségét is. Így Aulich Lajos – magyar; Damjanich János – szerb; Dessewffy Arisztid – magyar; Kiss Ernő – örmény-magyar; Knezić Károly – horvát; Lahner György – német; Lázár Vilmos – magyar; Leiningen-Westerburg Károly – osztrák; Nagysándor József – magyar; Poeltenberg Ernő – osztrák; Schweidel József – német; Török Ignác – magyar; Vécsey Károly – magyar. Tehát a tizenháromból hat volt magyar, egy magyar-örmény, egy-egy szerb és horvát, két osztrák és két német. Mai szemmel nézve a névsort és mai értelemben vizsgálva a nemzeti hovatartozást lehetne hümmögni azon, hogy akkor mitől magyar hősök mindannyian, mikor a tizenháromnak fele sem volt magyar. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról – vagy tudomást sem venni róla –, hogy az 1848-as forradalmak koráig nem az emberek nemzeti hovatartozása, hanem társadalmi státusa volt a legfontosabb ismérv, az már csupán másod-, harmad- vagy sokadrendű kérdés volt, hogy milyen nyelven beszélt, ennél fontosabb volt például az, hogy milyen vallást követ.
Nemrégiben Hollósy Simon-emlékek után kutattam Máramarosszigeten. A jeles festőművész – vagy talán még jelesebb művészetpedagógus – kapcsán is gyakran felvetődik családja etnikai eredetének kérdése, gyakran hangsúlyozzák a róla szólók, hogy örmény vagy magyar-örmény családban született, s még olyan téves információ is kering róla a világhálón, miszerint Korbulyként jött a világra, később magyarosította a nevét. Holott dokumentummal – születési anyakönyvi bejegyzésével – lehet igazolni, hogy őmaga Hollósyként látta meg a napvilágot, apja éppen a 48-as események hatására kérte családneve magyarosítását, ugyanis lelkes híve, egy ideig bújtatója volt a Lenkey-huszároknak, s gyermekeit is magyarként-magyarnak nevelte, ugyanis számukra a szabadság fogalma egyenértékűvé vált a 48-as események kapcsán a magyarság fogalmával.
A nyár végén a Vajdaságban jártam, Bácskában, és újra megtapasztaltam az ottani etnikai sokszínűséget. Többször átutaztam Óverbászon, Molter Károly író szülőhelyén. Noha ismertem néhány írását, és számtalan sztorit olvastam/hallottam róla marosvásárhelyi pedagógusi és irodalmi ténykedéséről, soha nem merült fel bennem, hogy ő bácskai születésű, és sváb családban nőtt fel. Tibold Márton című önéletrajzi fogantatású regénye – a Hollósy-tapasztalatok után – számos kérdésre választ adott. Például arra is, hogy mi készteti a sváb többségű településen, sváb családban született gyermeket, hogy a magyar identitást válassza, még akkor is, ha a történelmi Magyarországon született, magyar iskolába járt, majd Marosvásárhelyen kötött ki tanárként a református kollégiumban s az impériumváltás után nem azt választotta, hogy sváb legyen Szerbiában, hanem magyar Romániában. Gyermekkorában pedig – idézem a Tibold Márton regényből – „aki leginkább helyeselte, hogy Martinka magyarul tanulja a történelmet, az a nagyapja, az ősz Weiss Jakab volt, egy adriaszemű hórihorgas és suszterkötényes aggastyán, aki hófehér Kossuth-szakállával is jelezte, hogy egykor negyvennyolcas honvéd volt”, holott mint egy másik helyen írja a honvéd nagyapáról, „magyarul nem tudott az öreg cipész, Petőfinek azt mondta ’Petefi’…” Molter Károly Hogyan és miért írtam Tibold Márton regényemet? című írásában leszögezi, hogy ez a könyv „művészi milyenségétől eltekintve, bizonyíték akart lenni a mellett az európai tétel mellett, hogy a vér szava nem minden. A lelki ember is van annyi, mint a testi, sőt a bajban is fölér a könnyebben hanyatló, bár mássá lenni nem tudó természeti magyarsággal”.
Nos, az aradi tábornokok véráldozata is bizonyítja a molteri igazságot: „a lelki ember is van annyi, mint a testi…” Erre is figyelmeztet az aradi vértanúk mai emléknapja.
