Minap úgy alakult a programom, hogy nem a megszokott helyen templomoztam, egy másik templom ifjúságinak nevezett miséjére cseppentem be. Orgona helyett hegedű és gitár szólt. Már az első zenei akkordoknál rossz érzés fogott el: noha nem vagyok teljesen járatlan a beat-zenében – ugyanis monográfiát is jegyeztem a hetvenes évek egyik befutott erdélyi magyar együtteséről, a Garabonciásról és kötetet szerkesztettem a nyolcvanas évek végétől mindmáig tevékenykedő, jelentős egyházzenei munkásságot is kifejtő Role együttesről – nem tudtam hová tenni és értelmezni a hallottakat. Azzal próbáltam magyarázni érzéseimet, hogy idegen tőlem ez az ifjúságinak nevezett zene, számomra nem felel meg az egyházzene iránti elvárásnak, miszerint Isten dicsőségét és a hívők épülését kell szolgálnia. Egyszerű zenei sémákra épülő, ismétlődő szavakból álló szerzemények. A Magyar Katolikus Lexikon meghatározása szerint a liturgikus zene – avagy musica sacra – „a liturgia saját szerkezetéből kifejlődött, azzal összhangban álló, elsősorban tisztán vokális zene”. Az idézett forrás szerint az egyházzene ismertető jegyei: elsősorban szent, azaz a liturgia tartalmával és formájával összhangban álló, a világias hangvételt elkerülő; másodsorban egyetemes, tehát objektív jellegű, Isten igéjének és a liturgia „üzenetének” hordozására alkalmas, s nem egyén vagy csoport vallási élményének kifejezésében kimerülő; harmadsorban pedig művészileg értékes, akár egyszerűbb, akár komplikáltabb művészi formákat használ. Hogy mennyire áll összehangban a hallott zene a liturgia tartalmával és formájával, nem az én tisztem eldönteni, vannak erre hivatott egyházi hatóságok. A második ismérv, miszerint ezek a szerzemények alkalmasak a liturgia üzenetének hordozására, esetemben nem valósul meg, ráadásul ezek a szerzemények érzésem szerint kimerülnek egy egyén vagy csoport vallási élményének kifejezésében. Hogy művészi szempontból mennyire értékesek ezek az alkotások szintén nem az én tisztem eldönteni, maradjunk annyiban, hogy nem felelnek meg az én ízlésemnek.
A kivetítőn az alábbi szöveget látom: „Szélles, kacagó jókedvében táncra perdűr a lélek; pengő húrkon dobpergésben éled hálaélet”. Tehát széles két ll-lel, perdül helyett perdűr hosszú ű-vel és r-rel a végén. A hálaélet kifejezést pedig nem tudtam értelmezni. Hazaérve rákerestem a világhálón a szövegre, és az alábbit találtam: „Széles kacagó jókedvében táncra perdül a lélek. / Pengő húrokon, dobpergésben éled hálaének.” Hát ez egészen más! Tehát jó volna vigyázni a helyesírásra, a közérthetőségre, még akkor is, ha az ifjúságinak mondott zenét választja a pap meg a kántor a liturgia részévé, ugyanis a templomban nemcsak hitet, hanem tágabb értelemben vett kultúrát is terjesztenek, óvnak, éltetnek. Ennek a kultúrának pedig része a nyelv is.
Az egyházzene szerepéről találtam nagyon szép, ma is megszívlelendő gondolatokat X. Piusz pápa Tra le solicitudini enciklikájában. Az 1903-ban keltezett dokumentumban többek között azt írja: „Az egyházi zene, mint az ünnepélyes egyházi szertartás (liturgia) kiegészítő része osztozik annak általános céljában, mely nem egyéb, mint az Isten dicsősége és a hívek megszentelése és épülése. Az egyházi zene rendeltetése közreműködni az egyházi szertartások díszének és fényének emelésére, és mivel az ő főhivatása megfelelő dallamba öltöztetni a liturgiai szöveget, mely a hívek elméje elé kerül, ennélfogva sajátos külön célja nagyobb hatásosságot adni a szövegnek, hogy így a hívek könnyebben serkenjenek áhítatra, és jobban elkészüljenek befogadására a malaszt ama gyümölcseinek, melyek a legszentebb szertartásoknak sajátjai.” A dokumentum szerint „Az egyházi zenének ennek következtében a lehető legtökéletesebb fokban kell fölruházva lenni ama tulajdonságokkal, melyek a liturgiának sajátjai, milyenek név szerint a szentség és a formák kifogástalansága, amiből harmadik tulajdonsága következik, az egyházi zene egyetemessége.”
Nem tudott magával ragadni a hallott zene. Közben kérdések fogalmazódtak meg bennem vele kapcsolatban: mitől ifjúsági? Csak mert gitár szól az orgona helyett? Vagy mert hangzásvilága a múlt század hatvanas éveinek zenéjére emlékeztet? Azóta eltelt hatvan év…! Nem hiszem, hogy ilyen zenét hallgatnak ma a fiatalok, ez nem lehet érv ennek a műfajnak a népszerűsítésére. Szerencsére nem ez a zene jellemző egyházi közösségeinkre: jól hangzó orgona, jó hangú kántor, gazdag repertoárral rendelkező, jól összeszokott énekkar van templomaink többségében, szolgálatuk valóban a szertartások dísze, emeli annak fényét. Így ha nem is szokott helyemen templomozok, otthon érezhetem magam.
