Salvador Dalinak, a legnevesebb szürrealista festőnek van egy olyan alkotása, amelyet mifelénk is sokan ismernek. Órák folynak, csorognak le különböző tárgyakról és alkotója 1931-ben Az emlékezet állandósága címmel dobta be a művészvilágba, ahonnan kitörve köteteket töltött meg az értelmezése a tudatalatti álomvilágtól, az idő merevségének a megkérdőjelezésétól egészen Einstein tér és idő kettőségéig. Kevesen tudják viszont, hogy maga az egyik new york-i múzeumban őrzött festmény alig valamivel nagyobb, mint egy jól ismert A4-es papírlap, amelyre manapság a mindennapokban inkább nyomtatunk, semmint írunk.
És nagy meglepetésemre a Csíkszeredában, az Erőss Zsolt sportcsarnokban nemrég megtartott negyedik országos erdőgazdálkodási és erdőtulajdonosi konferencián egy szakmabeli egyetemi tanár éppen ennek a festménynek a kivetítésével zárta az erdők jelenével és jövőjével foglalkozó előadását.
Végignéztem a termen, ahol fiatalok és idősek, mintegy fél ezren üldögéltek nem a lelátókon, hanem ezúttal a játéktéren, olyan csapatok tagjaiként, amelyeket akár úgy is nevezhetnénk, hogy közbirtokosságok, Magán Erdőtulajdonosok Szövetsége, Fafeldolgozók Egyesülete, Országos Erdőigazgatóság, Erdőőrség és annak felügyelete, Környezetvédelmi, Vízügyi és Erdészeti Minisztérium és így tovább. De voltak ott egyetemi tanárok az ország minden sarkából, biológusok, erdészek és ácsok, asztalosok, vadászok és állatvédők, nehézgépgyártók, egyetemisták és még sok szakközépiskolás diák is, akik úgy gondolták, hogy az elkövetkező esztendőkben, az idők lassú hömpölygésében, életük színtere éppen az erdő lesz.
Persze, volt szó ott mindenről, amelyről többet vagy kevesebbet hallottunk: az erdők szerepéről a természeti körforgásban, a klimaváltozásban, a gazdálkodásban, Románia európai versenyképességének a fenntartásában, az árvizek megelőzésében, a természetvédelmi területek és a vadállomány megőrzésében és nem is sorolom tovább. Engem újságíróként azonban elsősorban az érdekelt, hogy a több tucatnyi eltérő szempontot vajon hogyan tudják néhány közös gondolatra felfűzni és ilyen tekintetben néhány mondatot fel is írtam magamnak.
Például: minél inkább túlszabályozott a rendszer, annál több a kihágás és a visszaélésre alkalmat nyújtó lehetőség.
Vagy: az országos és európai döntések előtt nagyon alaposan kellenne vizsgálódni helyi szinteken, hiszen csak ezeknek a véleményeknek a jogalkotásba való beépítésével lehet életképes és betartható törvényeket hozni.
Vagy: A jövőre csak úgy lehet felkészülni, ha a jelen minél több vonatkozásával tisztában vagyunk.
Nem folytatom. Az ott elhangzó szövegek közben eszembe jutott a magam tapasztalata. Hogy a Nyárád mentén, a deményházi pusztaság több hektárjába a civilek által telepített tölgyfacsemeték nagyon szépen nőnek. Hogy mintha mostanában kevesebb lenne a fenyőerdőkben a tarvágás és a rönkvontatásoktól tönkre tett erdei út. Mintha a közbirtokosságok évi üléseinek beszámolóiban egyre fontosabb szempont lenne, hogy hány csemetét ültettek és nemcsak az, hogy hány köbméter fát termeltek ki. Mintha már sokkal kevesebb szemetet lehetne látni a patakok és folyók mentén és egyre több fiatallal találkozni ilyen-olyan megbeszéléseken, akiket az erdei-mezei növények érdekelnek. És mintha a pásztorok továbbra sem törődnének azzal, hogy a nyájvédő kutyák számát és tartásukat törvényesen is szabályozzák és a legeltetést az évszakoktól függő gyepmegőrzéssel is összhangba hozták.
Dali és a természet órái nem ketyegnek, hanem csordogálnak az időben. Figyeljünk rájuk, hogyha magunkra is akarunk figyelni.