Nyolcadikban nekem azt tanították (hogy tanultam is, azt már némi túlzás lenne állítani), hogy a történelmet a nép alakítja és nem a népet éppen vezető személyiségek. Az egyének – bármilyen okosak is legyenek – nem szabnak irányt az életünket meghatározó események folyásának, mindössze felismerik a történelmi szükségszerűséget és ennek megfelelően cselekszenek, ergo nem alakítják, hanem végrehajtják a népek akaratát, amely objektíve szükségszerűen a kommunizmus világméretű győzelme irányába konvergál.
Ezt – az amúgy már akkor is meredeknek gondolt – tézist 1990 után erősen árnyalnom illett. Mert az még csak hagyján, hogy a világ akkor nem éppen a kommunizmus világméretű győzelme irányába indult el, de az is kiderült, hogy a politikai döntéshozók igenis nagymértékben felgyorsíthatják, vagy lelassíthatják azokat a történelmi folyamatokat, amelyeknek objektív meghatározottsága is fölöttébb kérdéses. Mindazonáltal az is nyilvánvalóvá vált, hogy a valós lehetőségeket és körülményeket figyelmen kívül hagyó voluntarista kalandorok mozgástere egy globalizálódó világban időben és térben is beszűkült.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy Irán fanatikus vallási vezetője Ali Hoszajni Hámenei – hogy az iráni televíziót idézzem – „megitta a mártíriumság édes italát és csatlakozott a legfőbb mennyei királysághoz”. A kérdés ami felvetődött bennem az, hogy a véreskezű ajatollah, aki a januári tüntetések idején tízezerszám gyilkolta saját népét, felismert-é valamilyen történelmi szükségszerűséget, vagy elragadta a fantáziája és ezért itta meg édes levét a mártíriumságnak?
Javaslom, ne kapkodjuk el a választ. Az „arab tavasz” kudarca azt bizonyította be, hogy a pax americana a muzulmán országokban nem túl népszerű és nehezen megvalósítható. Amint az Egyesült Államok hadserege kihúzta a lábát Afganisztánból, a legsötétebb fanatikus iszlamisták pillanatok alatt vették át a hatalmat. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a fundamentalista szélsőség sok helyütt Moszkva hathatós támogatását élvezi. Emlékezzünk rá, hogy 2014 után Líbiában a Wagner-csoport nevű orosz magánhadsereg csatlakozott Kalifa Haftár tábornok zendüléséhez és bár – Jevgenyij Prigozsin, a zsoldosok vezetőjének lázadása miatt – a csoportot azóta megszüntették, az orosz jelenlét továbbra is erős a Közel- és Közép-Keleten.
Iránban a történelmi helyzet még ennél is komplikáltabb. Ott 1979 januárjáig Reza Pahlavi sah utálkodott. Ő egy velejéig korrupt rendszert tartott fenn, amely azonban az Egyesült Államok messzemenő támogatását élvezte. Washingtonnak ugyanis komoly gazdasági érdeke fűződött a Pahlavi uralkodóház hatalomban tartásához, hiszen az olcsó kőolaj valamiképpen másodlagos szemponttá degradálta a demokrácia és jogállamiság exportjának ügyét. A korrupció miatti romló életszínvonal, az amerikai olajcégek virágzása mellett pedig megágyazott Ruhollah Homeini ajatollah visszatérésének és az iszlamista forradalom győzelmének. A „halál Amerikára!” jelszót hangoztató tüntetők megrohamozták az amerikai nagykövetséget, amelyiknek hatvanhat munkatársát túszul ejtették. Közülük ötvenet csak 444 nap után engedtek szabadon. Tény, hogy az azóta eltelt negyvenhét évben az iszlamista rezsim népszerűsége csökkent, az azonban kétséges, hogy „a történelem alakítója” elfogadná-e az utolsó sah fiának Reza Kürosz Pahlavinak a visszatérését – amit az Egyesült Államok szorgalmaz – és a királyság visszaállítását. Bár a januári maratoni tüntetés-sorozat aláásta a rezsim társadalmi bázisát, nehéz lenne azt állítani, hogy azok akik megelégelték Hamenei túlkapásait és diktatúráját, most elfogadnák az Egyesült Államok és Izrael beavatkozását és rendteremtését. Erre utal az is, hogy az Al Jazeera hírügynökség szerint a mennyei királysághoz csatlakozó vallási vezető három legesélyesebb utódja (Alireza Arafi, Mohamed Mehdi Mirbageri és Golam Hosszein Mohszeni-Ezsej) szintén a rezsim konzervatív szárnyához állnak közel és valamennyiüket a mártírság édes italát fenékig ürítő ajatollah nevezte ki.
Ilyen körülmények között a legvalószínűbbnek az tetszik, hogy egy újabb elhúzódó válsággal gyarapodik a planéta, további messzeségekbe sodorva a proletariátus világméretű győzelmének perspektíváját.