A sajtótörténelem szerint az interjút az Egyesült Államokban, az 1860-as évek táján találták fel, a műfaj első hivatalos meghatározása ekkor így szólt: „Személyes találkozás alkalmával lefolytatott, kötött formájú beszélgetés a sajtó képviselője és azon személy között, akitől a nyilvános közlésre szánt kijelentéseket vár.”
Magának az interjú szónak, mint újságírói szakszónak az eredetét az Oxford English Dictionary 1869-re teszi. Amerika után a műfaj átterjedt a konzervatív Angliába és feljegyzik, hogy az első angol közéleti személy, akivel az angol sajtóban interjú jelent meg, a bulgáriai útjáról éppen hazatérő William Forster nevű liberális politikus volt, aki ezekkel a szavakkal fordult az újságíróhoz. Idézem: “ Nincs kifogásom az ellen, hogy interjút készítsen velem, mert úgy vélem, az remek lehetőséget teremt egy közéleti ember számára ahhoz, hogy nézeteit a nagyközönség elé tárja. Mindazonáltal két feltételem van. Először is, addig nem válik közölhetővé az interjú, amíg a kéziratot vagy a korrektúrapéldányt be nem nyújtották az interjú alanyának korrigálásra; másodszor pedig, ezt a tényt,miszerint az interjúalany megjelenés előtt átnézte a szöveget nem szabad nyilvánosságra hozni, különben az interjú, melynek szövegéről tudni lehet, hogy a nyilatkozó felülbírálhatta, éppolyan kompromittáló lenne számára, mint egy nevével jegyzett újságcikk”.
Eddig az idézet. Később nem csupán a szakmabeliek, hanem a róla elnevezett díjnak köszönhetően, a nagyközönség számára is jobban ismert magyar születésű, amerikai Joseph Pulitzer volt az a lapszerkesztő, aki arra hívta fel újságíró társainak a figyelmét, hogy a jó interjúk – és megintcsak idézek – “részletes leírást kell tartalmazzanak az alanyok külsejéről és környezetéről, színes, mozgalmas képet kell rajzolni róluk, mert ezek tudják igazán közel hozni őket az átlagolvasó szívéhez, talán sokkal inkább, mint a magvas gondolatok, nemes célok, hangzatos kijelentések.”
Azóta a világ alaposan megváltozott, milliószámra jelennek meg írásban, hangban és képben interjúk, mifelénk is legalább ezrével, mindezek az alapokat jelentő elméleti megfontolások azonban nem sokat változtak. És ha valaki hasonló eszmeiség fényében olvas interjúkat, akkor rögtön rájön arra, hogy mit jelent ebben a műfajban a propaganda szándék, a felületesség és a felszínesség, vagy éppen az igazi mesterségbeli tudás.
Nos, én most csupán néhány mondatban, ez utóbbi kategóriába tartozó, nemrég megjelent könyvet szeretnék a hallgatók figyelmébe ajánlani. A nagyváradi Holnap Kulturális Egyesület gondozásában az idén napvilágot látott kötet címe játékos, pontosabban szójátékos. Nem Szótár, hanem SzóTér, arra utalva, hogy közel háromszáz oldalon harminckét Bihar megyei, a középnemzedékhez tartozó kortársunk színes beszámolóit, gondolatait olvashatjuk arról, hogy milyen az élete Romániában, a 21. század első negyedében és mindebből kibontakozik a saját mindennapi valóságunk is. A repülőgépirányítótól a színészig, az orvostól a sportolóig, a mezőgazdásztól a pedagógusig sok-sok szakma képviselőit szólítja meg a két kiváló interjúkészítő, Borsi Balázs és Szűcs László, és így mindezekből a szavakból nem csupán egyéni életutak bontakoznak ki, hanem egy olyan általános ötvözet is, amely bármiféle politikusi szólamoknál jobban érvel azért, hogy mit jelent itt élni, itthon élni.
Kedves hallgatóim, ha közel kerülnek hozzá, mindenképpen nézzenek be a SzóTérbe!