Nagyapám szú, édesapám lódarázs típusú ember volt. Amikor édesanyám elemista koromban beszervezett egy franciatanár barátnőjéhez, hogy megtanuljam a nyelvet, nagyapám nem restellte naponta elmondani: „a német nyelv az igazi, németül kellene tanulnia!” Akárhogy kérlelték, akárhányszor ripakodtak rá, ezt folyton elismételte, én meg kapva kaptam az alkalmon: nem az volt az álmom, hogy tízévesen franciául tanuljak.
Amikor ugyancsak édesanyámnak köszönhetően harmonikázni kezdtem, s az ő buzdítására eljátszottam otthon egy népdalt, édesapám legyintett: „nem lesz belőle énekes koldus”. „Reméljük” – vágott vissza anyám, de a seb végleg bennem maradt. Mondanom sem kell, a harmonikázást is abbahagytam.
Nagyapámnak ebben is megvolt a maga része. Egyszer bejött a nagyszobába, ahol gyakoroltam a tanárral, és kijelentette, az „Erdő, erdő, erdő…”-t nem jól játszom. Általában nagyothallott, fogalmam sincs, honnan hallotta, hogy falsul játszom, de makacsul ismételgette ezt is, amíg a tanárom el nem játszotta. „Ez már más”, mondta, és nagyvonalúan visszament a konyhába.
A mai napig sem értem, milyen veszélyt éreztek, mi nem tetszett nekik ilyen ártatlan foglalatosságokban. Egyikük sem volt fukar, sőt: nem az lehetett az ok, hogy meg kellett fizetni a tanárokat. Valami más, mélyebben fekvő oknak kellett lennie, amit azonban a mai napig sem sikerült kifürkésznem.
Beszélni sem lehetett róla, mert egyikük sem bírta az egyenes beszédet – bizonyára valamiféle felelősségre vonásnak érzékelte. Elnevették volna, mint minden egyebet, vagy nagyapám annyiszor kérdezte volna: „kérem?”, amíg agyvérzést nem kapok.
Magamat sem hagyhatom ki a dologból. Ugyan miért kellett folyton rájuk hallgatnom? Miért nem volt elég nekem, hogy nagymamám és édesanyám támogattak? Gyerek voltam, de csak a franciában: harmonikázni tizenkettedikes koromban kezdtem. Nagyon éretlen és sérülékeny fickó lehettem.
Hát se francia, se harmonika. Nem indultam el egyik karrier irányába sem, nem is szeretnék más lenni, mint ami vagyok. Csak kérdéseim vannak.