Nem tudom manapság hányan olvasnak verseket. De annyi bizonyos, hogy én két nap alatt elolvastam több mint nyolcvanat, méghozzá Ferencz Imre egykori hargitás újságíró kollégám Ahogy öregszem című kötetéből és egyáltalán nem esett nehezemre.
Sőt mi több, közös emlékeink között barangolva, szójátékaira, olykor abszurd, máskor kesernyés, néha pedig kimondottan groteszk hangvételére figyelve olyan örömmel és érdeklődéssel, amelyet általában a remek szellemi teljesítmények nyújtanak, és különösképpen amikor valaki hetvenhét évesen gyűjti össze és rendezi több ciklusba az utóbbi két esztendőben született lírai szövegeit.
Ezt írja Imre Adalék című versében és hadd idézzem szó szerint: „ mondják/igazán jó verseket csak/nagyon fiatalon vagy csak nagyon öregen/lehet írni, következésképpen a középkorúak csak közepes verseket írhatnak.” Hát ő középkorúan nem írt közepes verset. 1979-ben A hetedik évad címmel megjelent egy Forrás kötete és eltelt közel három évtized, amikor a nyugdíjas évek fele közeledve, majd azokban elkezdte egymásután megjelentetni a köteteit. Verseket és gyermekverseket, visszaemlékezéseket, publicisztikát, méghozzá olyan eredménnyel, hogy válogatott verseit 2018-ban megjelentették a Hargita Kiadóhivatalnak a Székelyföld című folyóirat gondozta Székely könyvtár sorozatában, a költő tehát úgymond életében klasszikussá vált. „ Válogatott verseim megjelenése után a legszívesebben már csak válogatott verseket írnék és válogatott életét élnék. Hanem ezután is csak hétköznapi verseket tudok írni, és csak hétköznapi életet tudok élni. „ –írta egy rákövetkező könyvének a fülszövegében és nagy szerencsénk, hogy ez a hétköznapi élet ezután is olyan pályán haladt, amelynek útjelzőit, szinte évente újabb meg újabb kötetek jelentették.
A líra igazi művelőihez hasonlóan, Ferencz Imre versei is mindig az egyén belső világából fakadnak. Ahogyan visszatekint a kászoni gyermekkorára, a szüleire, az újságírás éveire, az olvasmányélményekre, a költőtársakra és sok-sok más olyan történésre, amelyek megtapadnak a több évtizedes emberi életben, csakhogy teszi mindezt olyan eredetiséggel, amely ütközteti az emléktöredékeket az azóta eltelt idővel, azokkal a változásokkal, amelyek az egykori felvillanásokhoz képest teljesen más tükörképet mutatnak. Ez alakítja ki a rímes versektől a szabad-, már-már prózaversekig terjedő formákat, amelyeket az alkotói szabadság olykor meghökkentő párhuzamokkal és váratlan gondolattársításokkal tölt ki.
Az oly sok írót és filozófust megihlető Sziszüphoszt idéző versében például arról ír, hogy amikor a szívünkről leesik egy-egy nagy kő és azt igyekszünk felgörgetni az immár égig érő csúcsig, egyszerre csak így szól hozzánk az Úr: „maradj itt fennt fiam/itt már a szívedet/nem nyomhatja többé kő/itt már nincs gondod/itt egyebet úgy sem kell tenned/csak nézni nézni/hogy ott lent kő kövön már nem maradt.” A Pipatórium című versében pedig ezt írja: „ Az öreg ember életében mindent kipipált. Jó lenne csak ülni a padon és pipálni mielőtt minden füstbe menne.”
Nyilván, mindezek a gondolatok és sok más vers utal a mulandóságra, az emberi lét végességére, mint ahogyan Üzenet című versének néhány sora kétségbevonja a mai világban magának a költészetnek az értelmét is. „Irom én is ma még ezt a verset, legszívesebben egy üres palackba zárnám és beledobnám az óceánba, amely tele van már megszámolhatatlan üres palackkal semmi megannyi üzenetével miközben Robinson kezében okos telefonnal napozik a parton a milliomosok szigetén.”
Úgy gondolom, hogy legalább mi, akik öregedünk, olvassuk el Ferencz Imre verseit, mert megdobban a szívünk, megsajdul a lelkünk és sok-sok sorában saját életünkre, sorsunkra, az idővel és az időkkel vívott küzdelmeinkre ismerünk.