„Elárulok, tehát vagyok”. A bibliai Ádám akár ezt is mondhatta volna, hiszen emberből volt már, s mint ilyen, könnyen csábítható volt az árulásra. Szinte mindegy, hogy a kígyóba öltözött ördögnek vagy az asszonytárssá gyúrt oldalbordájának az ösztönzésére tette ezt, mégiscsak tilalmas dolgot követett el, evett a tudás fájának gyümölcséből, elárulva ezzel legfőbb teremtőjét. Azt, aki egyébként maga kódolta bele teremtettjébe az árulás hajlamát. Nem, a mindenható nem lehetett naiv, bizonyára szándékosan tette próbára nem túl tökéletesre sikerült alkotását, hogy képes-e megfelelni az isteni bizalomnak.
Hát nem volt képes! Azután, amikor már késő volt, vagyis kiűzetett a kényelmes semmittevés és a gondolkodásmentes állapotból, kevés vigaszt jelentett számára, hogy megszerezte magának az oly annyira tiltott, nagybetűs Tudást. Ami a későbbiekben oly nagyra nőtt, hogy már saját eszén is képes volt túljárni újra és újra. Elhitetni magával, hogy valóban a mindentudás birtokában van.
Aztán annyira sokasodott, hogy végül mi, a földkerekség Ádámjai valóban túlságosan sokfélék lettünk, sokféle lélekkel, szívvel, vággyal, ezernyi bizonyossággal és kétséggel. Egyben viszont közösek maradtunk: a tudatos vagy tudatlan árulások hajlamával, s az ehhez fűződő megannyi önbecsapással. Ilyen szempontból mindegy is, hogy az árulás génje a vallásos hit szerinti teremtődéskor vagy a tudomány által feltárt evolúciós folyamat hajnalán alakult ki. A lényeg, hogy emberi létünk és történelmünk kötőszövete lett maga az árulás.
Hát nem ezt halljuk ma is minden híradásban, politikusi beszédben, szívhez szólni akaró szónoklatban, tengernyi internetes kommentben, családi asztal melletti politizálásban, hogy ki az „áruló” és ki a „hűséges”? És egyre inkább hívják be ezekbe az ítéletekbe, megállapításokba, vádaskodásokba a „hazát”. Röviden szólva: túl sokat „hazaárulózunk”.
Az igazságkeresést bonyolítja, hogy százféleképpen határozza meg mindenki, mit is ért haza alatt, amihez lehet hűségesnek vagy hűtlennek lenni. Ádám számára előbb a paradicsom, majd e földi siralomvölgy lett a haza. A primitív törzsek számára a maguk által kijelölt vadászterületek vagy gabonaültetvények, a későbbiekben pedig a törzsi sátortáborok által határolt területek töltötték be életük szentül védett terét. Azután létrejöttek az államok, sőt, birodalmak, amelyet az egyes ember szeme nem foghatott be teljesen a láthatáron, ezért egyre inkább elvont fogalommá terebélyesedett, a lelkekben mégis egyfajta szűkebb környezet, a szülőfalu, környék, az ahhoz kötődő számos inger, íz, a napfény által bevilágított anyaföldi táj, a szerelmek számtalan helyszíne vagy a gyermekkori játszótér jelentette a hazát. Amelyet az emberek szeretni szoktak. Vagy elárulni.
Geréb elárulta Pál utcai társait, akik számára a grund maga volt a haza. Hegedűs István hadnagy elárulta az egri várvédőket, lényegében hazáját akarta eladni a töröknek. A második világháború idején Edvard Benes, Csehszlovákia elnöke a Szovjetunióval való megegyezés érdekében elárulta saját népét. Andrej Andrejevics Vlaszov orosz katonatiszt, a Vörös Hadsereg tábornoka ugyancsak a háború idején a németek oldalára átállva harcolt a Szovjetunió ellen. A hidegháború idején Kim Philby, a brit titkosszolgálat egyik legnagyobb alakja a Szovjetunió ügynökeként dolgozott, a brit és amerikai hírszerzés számára rendkívül fontos információkat adott át a szovjeteknek, így csapva be a sajátjait. Ezek a példák valódi árulásokról szólnak, amelyeket nem lehet „relativizálni”, e tettek elkövetői kétségtelenül veszélybe sodorták saját országukat, nemzetüket.
Mert az ország, a nemzet, a haza ténylegesen létező fogalmak, meghatározhatóak, leírhatóak, körülhatárolhatóak. De a történelem kitalálta a megszemélyesített hazát, vagyis azt, hogy a hatalom egyeduralkodói közül sokan önmagukat azonosították az állammal, az országgal, a hazával. Ismerjük XIV. Lajos francia király egykori mondását: „L’État, c’est moi” („Az állam – az én vagyok”). Benito Mussolini olasz fasiszta diktátor is népe, országa megtestesülésének tekintette önmagát, az olasz gyerekeket is abban a szellemben nevelték, hogy a Duce személye a haza szinonimája. A náci propaganda Németország sorsával azonosította Hitler személyét. Sztálint a Szovjetunió atyjának, védelmezőjének és megtestesítőjének tekintette a személyi kultuszt tápláló propaganda.
A mai politikai térképre tekintve hasonlót látunk Oroszoszágban: aki ma Putyint bírálja, támadja, az a propaganda szerint magát az oroszhont támadja, és könnyen kiesik az ablakon. Erdogan török elnökről támogatói gyakran úgy beszélnek, mint „a nemzet hangjáról”, aki ellene szól, azt „hazaárulóknak” vagy „a nép ellenségének” bélyegzik. Ennél is szemléletesebb példa a mindenkori észak-koreai vezető, aki országa isteni szimbólumává vált. De tekintsünk a tengeren túlra, ahol nem is olyan rég Hugo Chávez egykori venezuelai elnök gyakran mondta: „Én vagyok a nép”, illetve „Aki ellenem van, az Venezuela ellen van”. De ha magyar példát akarunk hozni, említsük meg a két világháború közötti időszak mondását, miszerint „Horthy nélkül nincs Magyarország”, vagy azt, hogy „A kormányzó úr Őfőméltósága a nemzet bölcs vezére.” Hasonlóan beszéltek Rákosi Mátyásról mint a „nép bölcs vezéréről”. Emberarcúbb volt ugyan Kádár János rendszere, de róla is azt mondták, hogy nélküle „összeomlana minden”. Az említett példákban az a közös, hogy aki nem értett egyet a regnáló hatalom konkrét politikájával, az hazaárulónak számított.
Bár a példázatokban megálltam a másfél évtizeddel ezelőtti időpontnál, egyre inkább kiderülni látszik, hogy hazát árulni nem csak ellenzékből lehet. Akár egy kormány és annak vezére is eladhatja hazáját például úgy, hogy minden külpolitikai lépését egy független országot nemrég megtámadó idegen hatalomnak az érdekei szerint alakítja, és képes ezt úgy megtenni, hogy saját szavazói észre sem veszik. Képes elárulni egy nép őszinte vallásos hitét úgy, hogy ez utóbbi fel sem fogja, milyen „eretnek” módon csalja be e vallás hívőit az ördögi politikai panelek csapdáiba. Képes elárulni magát a teremtőt is, akire hivatkozik, s akinek a helyébe önmagát helyezi, csodálatot keltve ezzel az amúgy jószándékú, áhítatatos követők körében. „Az áruló arca a legigazabb ember álarcát öltheti” – írta egy helyen Danilo Kis szerb író.
Ha ez így van, az ily módon elárultak számára nem mentség a megtévesztettség. Az, hogy Ádám csak félig rágta le a gyümölcsöt, s ezért csak félig tette okossá az utána jövőket, senkit sem ment fel döntése alól. A megfelelő tájékozódás nem úszható meg, különösen a mai, információdús korunkban. Ilyen értelemben a gondolkodási renyheségből fakadó, önként vállalt butaság is árulás. Öntudatunk kényelmes elárulása.