Az utóbbi pár esztendőben azt hittük, hogy Marosvásárhely véres márciusának és Kolozsvár Funar-korszakának hangulata már a múlté, sokunk számára csupán egy rossz emlék. Marosvásárhely nagyon nehezen heverte ki az etnikumközi összecsapás emlékét, a városban járva hosszú évekig az volt az érzésem, hogy az emberek nem tudnak vagy nem mernek egymás szemébe nézni, többségük lesütött szemmel járt az utcán. És élénken emlékszünk Kolozsvár román jellegének harsány hangsúlyozására, a magyarellenes megnyilvánulásokra.
A kincses városban szerencsére a korszaknak nevet adó szélsőséges politikus levitézlett, a nemzeti jegyek helyett az egyetemes kulturális és gazdasági értékek kerekedtek felül a viszonylagos jólét térhódításával egyidőben, s már nem volt annyira fontos a közbeszédben és a kisemberek közötti kapcsolatokban az, hogy ki milyen nemzetiségű, vallású vagy milyen nyelvet beszél. Vásárhely sokkal lassabban lábadozott a kölcsönös bizalmatlanság mindent elborító és átszövő betegségéből, de mára kétségtelenül jobb most a helyzet, mint teszem azt, egy évtizeddel korábban. S azt hittük, elérkezett a normalitás ideje, vagy legalábbis jó úton haladunk a normalitás felé – már ami a különböző nemzetekhez tartozók együttélését illeti.
Ennek a normalitásnak köszönhetően gyermekeim rendre-szerre – néhol egyszerre is – nagyon jól érezték magukat egyetemistaként Kolozsváron az elmúlt bő tíz esztendőben, atrocitás soha nem érte őket magyarságuk vagy esetleges hibás románnyelv-tudásuk miatt, rosszalló megjegyzést is ritkán kaptak. S hogy a kolozsvári lét helyett mégis székelyföldi kisvárost választottak lakóhelyül legfőbb oka Kolozsvár zsúfoltsága, a forgalomban eltöltött idő hossza és az egyre drágább lakhatás volt, véleményük szerint a város tanulásra kitűnő, egyetemistának lenni benne remek dolog, de kétszer is meggondolandó, hogy ott családot alapítsanak és gyermeket neveljenek.
Aztán a társadalomban törés következett be, legalábbis ezt bizonyítják a tavalyi választási szuperév történései, az önmagukat szuverenistának nevező politikai alakulatok előretörése, a nacionalista, etnikai kizárólagosságot hirdető, a másságot elutasító retorika térhódítása, s ennek kapcsán az „idegeneket” – legyenek azok őshonos magyarok vagy az utóbbi pár évben-hónapban érkezett ázsiai vendégmunkások – szóban vagy akár tettlegesen is bántó megnyilvánulások sokasodása.
A választási célból meghozott rengeteg – bizonyos társadalmi csoportok szavazatait remélő – döntésnek azonban megjött a böjtje, egyik megszorító intézkedést a másik követi, ennek következtében pedig romlott elsősorban a közemberek, a kiskeresetűek gazdasági helyzete. S az elégedetlenek körében nagyobb eséllyel hódít a másság elutasítása, az ellenségkép keresése, egyre többen hiszik el, hogy romló gazdasági-társadalmi állapotukért a magyarok, a cigányok, az ázsiai vendégmunkások, az Európai Unió, a globális hatalmak a hibásak. S frusztrációjukat, dühüket a románul gyengén beszélő magyar egyetemistán, a dél-ázsiai pizzafutáron, a társával magyarul beszélgető nyugdíjason vezetik le.
Pedig a gyűlölet gyűlöletet szül, az erőszak – legyen az verbális vagy fizikai – további erőszakot vált ki, s könnyen visszakerülhetünk a funári éra gyűlölködő vagy a kilencvenes évek marosvásárhelyi konfrontálódó légkörébe. Ami félő, hogy ez a helyzet újabb fiatalokat késztet arra, hogy vállalják: inkább külföldön válnak idegenné, mint szülőföldjükön. Nem szeretnének a politikusok baklövései következtében bűnbakká válni. Pedig az utóbbi pár esztendőben azt hittük, hogy Marosvásárhely véres márciusának és Kolozsvár Funar-korszakának hangulata már a múlté…