Amikor ennek a jegyzetnek a szavai eljutnak a rádióhallgatók fülébe, én éppen a Marosvásárhely-Kolozsvár autópályán róvom a kilométereket és azon töprengek, hogy talán érdemes lenne elmenni Magyarnádasig, csak ott leszállni a pályáról, majd Zilah fele kanyarodva, a Szilágyságon át, Élesden bukkanni ki. Igaz, hogy ez az útvonal jóval hosszabb, de elkerüli a Kolozsvár utáni hatalmas forgalmat, amely csak valahol Bánffyhunyad után szokott csillapodni. És ráadásul az Élesd fele vezető, uniós pénzekből tökéletesen felújított országúton át lehet haladni azokon a szlovák falvakon is, amelyeknek egykori lakosait, valamikor réges-régen, a margittai üveggyárat kiszolgáló favágókként telepítettek ide, és azóta is töretlenül őrzik hagyományaikat, olyannyira, hogy Nova Huta az útmenti szlovák csárdájával, állandóan bővülő skanzenjével mindig kínál új meg új látnivalókat.
Voltaképpen Péter unokám kicsengetésére megyek Nagyváradra és alig várom, hogy újra átéljem azt az igen elegáns ballagási ünnepséget, amelyben már három esztendővel ezelőtt volt részem nagyobbik testvérének a tizenkettedikes búcsúján. Itt, az Orsolya-rendi zárdaiskolának a jogutódjában, az Ady Endre líceumban ugyanis, legalábbis külsőségekben, a diákok viseletében teljesen más a ballagás mint a Székelyföldön, kevésbé népies, jóval polgáribb, jóval több benne a megszokott forgatókönyvektől eltérő, eredeti mozzanat.
Persze, az évek során voltam én már többfele ballagáson, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen és mindenütt megadták a módját, de ami közös mindezekben, helyszínektől és évjáratoktól függetlenül, az éppen az életük fordulópontjához érkező fiatalok gondolkodásmódja.
Ők ugyanis ilyenkor, amikor felállnak sorokba, négyszögekbe, örök kettősségben élnek. Néhány órán át végighallgatják, mert úgy illik, hogy végig kell hallgatniuk mindazt, amit a kicsengetéseken a szónokok a nagybetűs életről beszélnek, az eszményekről, a becsületről, a tisztességről, a közösségről, amelyből vétettek és közben ott belül, lázadoznak az érzelgősség, a pátosz, a könnyfakasztó szövegek ellen.
Az ilyen beszédek legtöbbször a társadalom lehetőségeit is kibontják előttük, de ők, ilyenkor, mégis úgy érzik, hogy végre-valahára szabadok lehetnek, a társadalom hiába veti ki hálóját rájuk, mégis őket és csakis őket soha nem lesz képes gúzsbakötni.
Igen, az emberi életben nagyon szép, felejthetetlen pillanatok ezek. A fiatalok ilyenkor mindig valami mást szomjaznak, mindig valami mást akarnak és aki nem érti ezt, aki nem érzi ezt, az önmagát feledte el, annak életéből hullott ki egy soha vissza nem helyezhető darabja. Mert jöhetnek majd a tíz-, húsz- és ki tudja hány éves érettségi találkozók, de ezek soha lesznek ugyanazok, mint a ballagások napjai.
Tudom, a nemsokára érettségizők és az őket búcsúztató tizenegyedikesek búcsúbeszédeiben most is lesznek eredeti és meghökkentő gondolatattársítások, ők ugyanis mindig kerülik a közhelyeket, meghagyják azokat a jelenlevő politikusoknak és biztos vagyok benne, hogy Váradon, még iskolájuk névadójától, Ady Endrétől is olyan idézetet választanak, amelyet csak ritkán hallanni.
És amint rohanok az autópályán, eszembe jut, hogy évek múltán Váradtól-Marosvásárhelyig nekik nem kell majd megszakítaniuk az útjukat, esetleg tovább mehetnek rajta egészen a Iasi-egyetemig, vagy ha éppen kedvük tartja, akkor Szeben és Pitesti között alagútakkal és völgyhidakkal teli hiper-szuper konstrukción száguldhatnak majd a tengerig.
Igen, az élet megy tovább, a jövő felülírja a jelent és örülni kell mindennek, soha nem az idők múlásán búslakodni.