Amelyik színdarabhoz Bocsárdi László rendezőként hozzányúl, abból mindig remek előadás kerekedik ki. Soha nem szokványos, mindig eredeti felfogású, nem csupán a kortárs társadalmi valósággal kapcsolatos, hanem az elejétől a végéig a nézőket is ott tartja vonzáskörében.
Ez jutott eszembe, amikor a napokban legutóbbi rendezését, az Iráni konferenciát láttam. És persze közben az is, hogy közel negyven esztendővel ezelőtt hogyan ismertem meg Gyergyószentmiklóson Bocsárdit. Néhány olyan, Temesváron végzett fiatal műszaki értelmiségi érkezett akkor a városba, akik már az egyetemen, a Thália csoportban megismerkedtek nem a klasszikus, hanem a modern nyugati színjátszás alapjaival és nem valamiféle szöveges leckefelmondásnak, hanem önálló műfajnak tekintették a pódiumot. Jól emlékszem az Alfred Jarry szürreális darabjából készült első előadásukra, az Übü királyra, amely voltaképpen a hatalom természetére, arra az abszurd világra utalt, amelyben akkor éltünk, és ha az elején a korabeli egyszínűsítő kultúrpolitika irányítói nem is nagyon tudták, hogy hová tegyék, nem sokára levetették a műsorról. A folyamatot azonban már nem lehetett megállítani. Gyergyószentmiklóson Figura megnevezéssel megalakult az első erdélyi magyar kisérleti színház, amely mind a mai napig viszi a hírét a városnak, miközben Bocsárdi bejárta a maga sok-sok elismeréssel, jónéhány UNITER-díjjal kisért útját és Romániában is alig van színház, ahol ne rendezett volna.
A Figura volt tehát az első, amely sokfele elvitte Gyergyószentmiklós hírét, a rendszerváltás után a belső politikai harcok nyomán a fejlődésében ugyancsak megbicsaklott városnak pedig szüksége van az újabb kapaszkodókra. Csíkszeredaiként ezért is örvendtem, amikor a város jégkorongcsapata, hosszas küzdelmek után, éppen a saját együttesünket, a Sportklubot legyőzve, nemrég elhódította az Erste-liga Kupát, hisz ezzel megint nagy lépést tett a közösség az elismertség felé.
És föltétlenül hozzá kell tenni még azt is, hogy helyi kezdeményezésre, immár 2021 óta, évente megrendezik az Egyfeszt elnevezésű, Gyergyó-medencei összművészeti fesztivált, az egyetlen olyan több napos székelyföldi rendezvénysorozatot, amely különböző művészeti irányzatokat képes összefogni. Itt az irodalom, a színház, a zene, a képzőművészet, a táncművészet kedvelői ugyanúgy megtalálják a saját érdeklődési körüket, mind azok a fiatalok, akiket a huszonegyedik század harmadik évtizedének digitális alkotásai vonzanak. A megújult menedzseri szemlélettel, immár piaci alapokra is helyezett műsorfolyam július utolsó napján indul és augusztus 3-ig tart.
És aki arrafele jár, talán észreveszi azt is, hogy milyen nagy gondot fordítanak a város építészetileg is rendkívül fontos örmény örökségének a megőrzésére-megújítására, és végre-valahára jórészt befejezték az alaposan megkésett infrastrukturális átalakításokat is, könnyebbé, gördülékenyebbé téve a városon áthaladó és a Gyilkos-tó fele tartó közlekedést.
Miközben az elmúlt évtizedekben a Székelyföldön a városok váltak a modernizáció központjaivá, Gyergyóban fordított volt a helyzet: a környékbeli nagyközségek, Remete, Ditró, Alfalu és Csomafalva mutattak rá, hogy a jól működő helyi önkormányzatok miként képesek élni a megadott új lehetőségekkel és Gyergyószentmiklósnak kellett mindehhez csatlakoznia.
A példák azonban azt igazolják, hogy ami késik, az nem múlik. Vagy ahogyan Bocsárdiék bizonyították: az alakuló feltételrendszerek közepette az emberi ügyszeretet, a hozzáértés és a hozzáállás a kulcs.