Az 1989-es romániai fordulat után néhány évig tagadták, illetve mindenféle jelzőt aggattak rá.
Hogy kommunista ünnep, mert a nemzetközi munkásmozgalomhoz kapcsolódik.
Vagy éppen ellenkezőleg: nem is egy tizenkilencedik század közepi, textilipari amerikai tüntetés az eredete, hanem jóval mélyebbek a keresztény gyökerei.
Hogy nincs szükség a nők szerepének és jogainak az előtérbe helyezésére, mert néhány más vallású országot kivéve eljutottunk oda, hogy az alkotmányokban mindenhol szerepel az egyenjogúság.
Hogy a feminista mozgalmak már megtették a magukét és minek ezt még tetézni.
Hogyha van nőnap, akkor miért nincs férfinap?
Vagy hogy azért van nőnap, mert a többi háromszázhatvannégy a férfiaké.
Hogy bizonyos mesterségekben, szakmákban és tisztségekben fontos a női kvóta.
Vagy éppen ellenkezőleg: ez különbözteti meg és kicsinyíti le őket, hiszen nem bíznak abban, hogy tudásuk, érdemeik, hozzáértésük alapján amúgyis képesek lennének bármiféle munkára vagy beosztásra.
És még hosszasan folytathatnám a sort, de egy valami bizonyos: a Nemzetközi Nőnap mindenféle magyarázatot túlélt és ma vagy holnap a fiúk és férfiak, az apák és nagyapák, az iskolások és egyetemisták, a férfi munkatársak ugyanúgy visznek virágot a lányoknak, asszonyoknak, tanítónőknek és tanárnőknek, hölgyeknek és néniknek, női munkatársaknak, mint évekkel ezelőtt, mert egyenjogúak lehetünk ugyan, de nem vagyunk egyformák.
Ebben a magyar nyelvben talán az egyik legrövidebb, két betűs szóban ott tömörül mindaz, amiért értékeljük őket: a szeretet és szerelem, a gondoskodás és az otthonteremtés, a megbízható párkapcsolat és a gyöngédség, a szépség és a jellem, a kitartás és következetesség, a hagyományokhoz való ragaszkodás és az állandó újító képesség.
De ezt a gondolatsort sem folytatom tovább, inkább azt javasolom a hallgatóknak, hogy a világháló segítségével pillantsanak rá azokra a névsorokra és tevékenységi területekre, amelyeket a brit közszolgálati rádió, a BBC, minden évben közzétesz, a világ minden országára és minden földrészére kitekintve, megkeresve azt a száz nőt, akik beírták nevüket a történelembe.
És látunk itt olyan 93 éves dél-amerikai festőnőt, aki özvegyként csak most rendezte meg első egyéni kiállítását, hogy ne zavarja férje sikereit és olyan afrikai lányt, aki egy eldugott faluban egymaga készült fel a párizsi olimpiára, mert évek óta ezt vette a fejébe. Szinte nincsen egyetlen olyan tevékenység sem, ahol ne jellemezné valamilyen hihetetlen teljesítmény a nőket és igen gyakran olyan területeken és térségekben is, amelyekre mi férfiak egyáltalán nem is gondolunk.
És hogyha hazatérünk, akkor lehetetlen nem észrevennünk, hogy itthon milyen nagy mértékben növekedett a nő vállalkozók száma, hogy szinte észrevétlen, a helyi képviseleti testületekben és polgármesteri tisztségekben egyre több a nő, az akadémiai szférában, az egyetemeken a nők közül már legalább annyian megszerzik a doktori címeket, mint a férfiak.
Persze, ez nem azt jelenti, hogy már minden tekintetben rózsás a helyzet.
De azt igen, hogy a ma és a holnap mindenképpen virágos. Hiszen nézzünk csak ki a terekre és piacokra, az üzletekbe és a természetbe: nárciszok, jácintok, tulipánok, hóvirágok, tőzikék, sáfrányok és hunyorok. A tavasz minden virága őket köszönti!