Nincsen erre semmiféle statisztikám, de tartok tőle, hogyha a kisebb-nagyobb iskolásokat megkérdeznék, mit készít, milyen mester a kádár, nem nagyon tudnának rá válaszolni. Ez a mesterség ugyanis javarészt eltűnt, a hordókat, dézsákat manapság gépi erővel készítik, nem a kádároknak kell már kivágniuk, vésniük, csiszolniuk, összeilleszteniük a dongákat, még csak nem is ők kell abroncsozzák, hanem megteszik azt a gépek.
Persze, ez nem mindig volt így, Kovászna megye délkeleti részén, a Kárpát-forduló nyugati vonulatán terül el a Gelence községhez tartozó Haraly nevű kis falu, amely már a tizenkilencedik században is a kádárairól volt híres. És velük kapcsolatos egy olyan történelmi adalék, amely szerint a haralyi kádárok az 1880-as évek vége fele nagy mértékben telepedtek át az akkori osztrák-magyar birodalom határvidékéről Romániába.
És hogy miért? A magyarázat nem túl bonyolult. 1886-ban tört ki ugyanis az osztrák-magyar és román vámháború, amely jelentős tételekkel megemelte az addig alig létező, vagy nagyon kis mértékű vámokat, a román juhászok és borászok ezt követően már nem jöttek Haralyba, hogy jóval drágában vigyék haza a kisebb-nagyobb hordókat, dézsákat, más faedényeket, amelyekben telemeát tudtak lesózni, vagy éppen borokat érlelni, hiszen a falu lakosai nem csupán fenyőfából, hanem bükkfából és tölgyfából is dolgoztak, és így a megélhetés kedvéért, a magyar mesteremberek jelentős része családostól áttelepült Romániába. Természetesen ott akkor senkit nem tekintettek sem migránsnak, sem vendégmunkásnak, egész egyszerűen örültek annak, hogy vannak akik képesek elkészíteni a munkavégzésükhöz nélkülözhetetlen eszközöket.
Ezt a kis esetet csupán azért idéztem fel, hogy érzékeltessem, a történelem folyamán milyen váratlan következményei voltak a vámháborúknak. És akkor még nem is szóltam arról, hogy a megnövekedett vámok következtében hogyan alakult világszerte a csempészés, hogyan csökkentek egyik vagy másik országban a beruházások, hogyan járult hozzá mindez egyes térségek és országok fejlődéséhez vagy elszegényedeséhez.
És könnyen beláthatjuk, hogy más ipari-gazdasági-pénzügyi körülmények között ez ma sincsen másként.
Nem véletlenül alakultak ki különösképpen a huszadik század második felében a globális piacok, nem véletlenül tűzte zászlajára az Európai Unió a tőke, az áruk és a munkaerő szabad áramlását, hiszen ez tette lehetővé a nemzetközi munkamegosztást, nem minden földrésznek vagy országnak kell megtermelnie saját maga számára mindent, hiszen ez előbb-utóbb csődhöz vezet, amit az 1989 előtti Románia utolsó évtizedei bizonyítottak a leginkább, hanem a vámmentes kereskedelmi cserék teszik lehetővé a nyersanyagok jobb felhasználását, a termékek világszintű értékesítését, a szállítások és a logisztikai iparágak felfutását a maguk munkaerő vonzásával és még hosszan folytathatnám a sort.
A globális világgazdaság, akárcsak a második világháború után létrejött nemzetközi intézmények és több oldalú egyezményrendszerek éppenséggel a béke, az emberiség háborúktól való megóvása, az éhinség felszámolása, közös otthonunk, a Föld megóvása érdekében jöttek létre és bíznunk kell abban, hogy mindezt nem lehet olyan könnyen lerombolni, annak a meglátásnak a jegyében, miszerint akié a hatalom és a pénz, azé az igazság.
Lehet, hogy most úgy tűnik, egyik-napról a másikra éppen ez a megállapítás kerül előtérbe, de a történelem azt bizonyítja, hogy az olykor kimondottan népszerűnek, megcáfolhatatlanak tűnő, személyi elvű döntéseknek is hosszabb távon ellenállnak az állami és társadalmi rendszerek.
Higgyük el, most sem lesz másképpen.