Olvasom, hogy társadalomtudósok, akik elemezték a koronavírus-járvány megfékezése érdekében bevezetett karantén idején történteket, arra jutottak, hogy a járvány ismét rávilágított, hogy nem tudjuk értelmesen felhasználni a szabadidőt.

„Az emberi lények nem pusztán dolgozók. Meg kell tanulnunk értékelni a semmittevést” – írja Max Hayward filozófus esszéjében.

Gazdasági válságok idején rendre előkerülnek a szabadidő fontosságát hangoztató elméletek, amelyek szerint egyáltalán nem baj, ha kevesebb a termelés és a munkával eltöltött idő. John Maynard Keynes már 1930-ban, a gazdasági világválság idején azt jósolta, hogy 2030-ra a gazdasági fejlődésnek és a gépesítésnek köszönhetően a munkahét mindössze 15 órás lesz. A tekintélyes közgazdász azt remélte, hogy a felszabadult időt nem lustálkodásra, hanem önmegvalósításra és kiteljesedésre fordíthatjuk.

Hasonló gondolatot fogalmazott meg Bertrand Russell filozófus is 1932-ben „A semmittevés dicsérete” című esszéjében. Russell azt is felismerte, hogy a tömeges munkanélküliség nemcsak az elszegényedés miatt jelent súlyos társadalmi problémát, hanem azért is, mert a dologtalanná váló emberek elveszítik életcéljukat. Russell egyrészt olyan reformokat javasolt, amelyek egyenlőbben osztják el a munkát: ha mindenki kevesebbet dolgozik, akkor több embernek jut megélhetés. Másrészt viszont azt is fontosnak tartotta, hogy megtanítsák a tömegeket a szabadidő értelmes eltöltésére.

Russell üzenete ma is aktuális – véli Hayward –, amikor az anyagi jólét növekedésével arányosan csökken a munkával töltött idő. De a fejlett világ munkamániásabb, mint valaha. Ennek oka pedig az, hogy az emberek belső értékké tették „a tőkések és az arisztokrácia érdekeit szolgáló kapitalista munkamorált”. Olyannyira, hogy nem is nagyon tudnak mit kezdeni magukkal, ha nem dolgozhatnak. Értelmetlenül töltik szabadidejüket az emberek, aminek aztán lelkibetegség, elidegenedés lesz a vége.

A koronavírus miatti karantén hatására drasztikusan megnőtt a passzív semmittevés: a tévénézés és a közösségi média használata, jelentősen nőtt az online játékokkal eltöltött idő is.

„A megoldás – ahogyan már Russell is felismerte – az, hogy nem elég a gazdasági és a politikai forradalom, de erkölcsi és kulturális forradalomra is szükség van” – állapítja meg Hayward esszéjében. Szerinte az értelmiség és az iskolák feladata lenne megtanítani az embereket az önmegvalósítás képességére és a szabadidő építő felhasználására, vagyis az „értelmes semmittevés” képességének elsajátítására.

Nem kétséges, hogy az egyetemek és az értelmiség zöme örömmel fogadná Hayward javaslatának megvalósítását. Hiszen a társadalom jobbításának és átalakításának szándéka sosem volt idegen tőle. Más kérdés, hogy a társadalom ma sem látszik hajlandóbbnak rá, hogy kövesse az értelmiségi próféták útmutatásait, és felülvizsgálja a jó életről és a munkáról alkotott felfogását.

Félő, hogy modern korunkban az értelmiségiek is elfelejtik, hogyan kell értelmesen semmittevésbe menekülniük, eldobják maguktól a könyvet, s az internet véleménybuborékaiban lebegnek. A Hayward féle filozófusok pedig nem tudják kipukkasztani a buborékokat, még ha megfeszítetten dolgoznak is ezért.