A skanzen voltaképpen egy szabadtéri néprajzi múzeum, a szó maga svéd eredetű és arra utal, hogy az első hasonló létesítményt még a 19. század végén nyitották meg az egyik stockholmi szigeten.
Ennek a mintájára, különösképpen a huszadik század közepén, a világ számos országában nyíltak meg olyan szabadtéri múzeumok, amelyek próbálták és azóta is próbálják a rákövetkező nemzedékeknek is bemutatni a történelem és az egykori emberi életvitelek, életformák egy-egy szeletét, annak minden tárgyi kellékével egyetemben.
Régi parasztházak és berendezésük, az egyéni és közösségi munka megannyi eszköze és jellegzetessége – sok-sok minden van ezekben a skanzenekben, amelyek Romániában is a Nyugati Érchegységtől kezdve a Szeben melleti falvakon át mondjuk Bukovináig vagy éppen a Gyimesekig olyannyira érdekessé teszik a turisták számára ezeket a létesítményeket.
Kétségtelen szerepük van a hagyományőrzésben, a házak és építkezési anyagaik olykor mintákat, modelleket kinálnak a ma építészei számára, de még akkor is van bennük valamiféle, a mindennapi életből kiragadott merevség, ha olykor-olykor kézművesekkel töltik meg, akik néhány napon át szőnek-fonnak, kovácsolnak, zsindelyt faragnak vagy éppen valamiféle tejterméket készítenek.
Vagy másképpen fogalmazva, a skanzeneknek egyféle díszlet jellege is van a történelem színpadán és a látogató, ha nagyon fantáziadús, akkor csak el tudja képzelni, hogy ezekben a mindig tökéletesen megőrzött vagy legalábbis annak látszó, népművészeti és néprajzi tárgyakkal telerakott helyiségekben az emberek laktak, éltek is, akkor pedig nem volt minden patyolattiszta, bizony olykor füst- és gőznyomok is voltak a falakon, az ágyneműk sem voltak egymásra halmazva és alighanem lehettek ruhák és szerszámok is szétdobálva.
A skanzeneken túl azonban a hagyományőrzésnek, a hagyományok és a népi kultúra átmentésének van egy-másik útja-módja is, és ez nem más mint legfontosabb mintáinak, jellegzetességeinek, közösségi értékeinek szinte természetszerű beépítése a ma élő nemzedékek életébe.
És immár több mint harminc esztendeje erre kötelezte el magát az András Mihály vezette Hargita Állami Székely Népi Együttes valamint az András Alapítvány, amely Erdélyben is egyedülállóan próbált meg egy olyan kisebb-nagyobb térségekre kiterjedő mozgalmat kialakítani, amelynek keretében vezetői, táncosai oktató szerepet is felvállalnak a legeldugottabb falvakban is, egyben arra buzdítva a pedagógusokat, hogy az óvodától kezdve a középiskolákig, vagy az állami oktatás mellett létrejött gyermek- és ifjúsági intézményekben fordítsanak egyre nagyobb figyelmet a néptáncra, a népdalra, a népviseletre.
Ezt az ügyszeretetet a legtöbb helyen felpártolták a helyi önkormányzatok, közbirtokosságok és a településeken működő magáncégek is, a szülőkrők nem is beszélve, igazi értékteremtő közösségek jöttek így létre, és egyáltalán nem véletlen, hogy a múlt héten, Csíkszeredában, a pünkösdszombati búcsú előtti számbavételen, egy-egy községi iskolából nem csupán egy, hanem két, sőt három néptánccsoport is jelentkezett, olykor a saját zenekarával, az oly gyakori népies giccstől tökéletesen eltérő, hagyományos viseletben és táncrendekkel.
Csűrdöngölőnek nevezik ezeket a találkozókat, ahol az idén néhány óra alatt közel 1400-an léptek színpadra, és ha elgondoljuk, hogy maga a szó egy olyan táncra utal, amellyel egykor a legények alaposan megtapodták a széna- és szalmatároló csűrök agyagtalaját, akkor akár jelképnek is felfoghatjuk.
A megmaradás, az ittmaradás, a tartósság, az erdélyi és székelyföldi értékek megőrzésének és továbbadásának szilárd talapzatát teremti meg a csíkszeredai hivatásos népi táncművészek fáradhatatlan és nagyon is tudatos, példamutató igyekezete.