Megállít egy rég nem látott ismerősöm az utcasarkon és négy mondat után elkezd panaszkodni. Megint jönnek a választások – sóhajt fel – és úgy döntöttem, hogy nem megyek el, nincs semmi értelme, mert itt, az utóbbi harminc évben, nem változott semmi. Valami biztos megváltozott – szerettem volna tréfára fogni a dolgot, például harminc évvel öregebb vagy, de elharaptam a szót és elgondolkodtam: bizony valamiféle farkasvaksággal vagy a lehető legszűkebb csőlátással kell rendelkeznie annak, aki úgy gondolja, hogy három évtized nyomtalanul múlt el a fejünk fölött.
Nemhogy nem változott semmi, hanem minden megváltozott.
Az utakról, sőt még a mezei utakról is eltűntek a szekerek, se szeri se száma azoknak a földterületeknek, amelyek mellé személygépkocsival, aszfaltúton megy ki a gazda, miközben az egész országban vagy bármelyik térségben, ha még használt járművekkel is, de olyannyira megújult az autópark, hogy már nagyítóval sem találni régi Daciákat.
Vagy nézzünk körül a kisebb-nagyobb erdélyi városok környékén: majd mindenhol kertvárosok alakultak ki, ahonnan reggelente és délutánonként autófolyamok indulnak a munkahelyek vagy az otthonok felé. Azokban a falvakban, ahol régebb csak a kerekes kút nyikorgott és az udvar végébe öntötték ki a szemetesvizet, majd mindenütt vezetékes víz jut el azokba a házakba, ahol rendkívül gyorsan megszülettek a fürdőszobák, előtérbe kerültek a korszerű építkezési anyagok és érdemes megfigyelni, hogy a mesterek már alig veszik kézbe a fűrészt, a baltát vagy más hagyományos szerszámokat, mindenhol a legújabb gépekkel fúrnak-faragnak, ácsolnak, vakolnak, betonoznak, meszelnek és nem is akármilyen anyagokkal. Vagy érdemes ráfigyelni arra, hogy hány meg hány falusi iskolának lett új tornaterme, sőt még uszodája is, hány meg hány osztályterem újult meg teljesen digitális felszerelésekkel és egyáltalán milyen sokat jelentett az, hogy az oktatásban, az iskolahálózatban lebontották a központosítást és az önkormányzatok lettek a gazdák. És ha már iskolákról beszélünk, akkor figyeljük meg, hogyan öltözködnek a mai fiatalok, mennyivel természetesebben viselkednek, mind az iskolai egyenruhákba kényszerített apák és nagyapák nemzedéke, hogyan figyelnek a világra és nem csupán mobiltelefonokkal, hanem utazásokkal is. Ma, amikor mindenki oda utazik, ahová akar, már alig emlékszünk az egykor kényszerzubbonyba zárt Romániára, ahonnan még két évente is alig lehetett kitenni a lábat, és nem messze, hanem csak ide a szomszédba. És amikor jajgatunk, hogy a nagy üzletláncok mit etetnek meg velünk, akkor gondoljunk csak vissza az üresen kongó üzletekre, a hajnali sorbanállásokra, a kilométeres benzinsorok utáni páros és páratlan vasárnapi autózásokra, a gyógyszerek, a műszerek, a villany hiánya miatt akadozó egészségügyi ellátásra és így tovább.
Persze, hogy sok mindenen van még amit javítani és nem is keveset, de a legnagyobb butaság lenne, ha nem látnánk, hogy történelmileg kimondottan rövid idő alatt milyen hihetetlen változásokon ment át Románia, annak köszönhetően, hogy szélesre tárta a kapuit, beilleszkedett az európai folyamatokba és jónéhány tekintetben már fel is zárkozott az egykor mérföldekkel előttünk járó országokhoz. És megváltoztak az államigazgatás rendszerei, intézményei, a gazdasági és pénzügyi élet rugalmassága lehetővé tette, hogy viszonylag jól vészeljük át a válságokat.
Egyszóval kedves barátom, mondtam most már hangosan az ismerősömnek, minden megváltozott. Romániában az idő kimozdult a helyéről, de nem a mi hibánk, hogy túl hamar születtünk. Ne siránkozzunk, hanem örüljünk inkább annak, hogy megértük a változásoknak ezeket az éveit is.