Mondják a barátaim, de magam is érzem: megváltoztam. A kilencvenes években, s a kétezres évek elején bármilyen borzalomról, minket, magyarokat ért nehézségről írtam, írásomat mindig azzal a gondolattal zártam, hogy minden megpróbáltatás ellenére van megoldás, a dolgunk pedig az, hogy a kiutat megkeressük. Ma is ezt remélem, de egyre inkább derűlátásom olyan, mint annak a filozófusnak az optimizmusa, aki arra a felvetésre, hogy ennél rosszabb már nem lehet, gyorsan rávágja: dehogy nem!
Ma már, ha jó dolgokról tudósítok is, igyekszem egy utolsó mondattal jelezni, a jó is fordulhat rosszra, ha nem vagyunk eléggé körültekintőek.
Nem kívánom ugyan lelombozni olvasóimat, de a kincstári optimizmustól igyekszem távol tartani magam. Akárcsak korunk népbetegségétől, a depressziótól. Amely pusztítóbb, mint a szív és érrendszeri problémák, mint a rák, mert az élőhalottak táborát táplálja.
Fenyegető veszedelemmé lett a borúlátás, előbb azoknak a körében, akiknek volt mit veszteniük, a gazdagoknak, a hatalmasoknak, de lassan átszűrődött azoknak a csoportjaira is, akiknek nincs vesztenivalójuk, akik tudták csak bátran, cselekvően, felelősségvállalással tudnak átevezni az életen. Választások előtt eddig legfeljebb azok rettegtek, akik attól féltek, hogy elbuknak, ma már azok is szoronganak, akiknek szavazniuk kell(ene).
Be kell látnunk, hogy egyikünknek sincs különös oka a vigadozásra, főként akkor, ha a saját kis világunkon túltekintve, az emberiség közös és súlyos gondjaira gondolunk. Igaz, hogy jottányit sem segít a világ helyzetén, sőt kifejezetten ront rajta a borúlátás, de nem tudjuk magunkat kivonni a világban jelen levő derűlátás/borúlátás váltógazdaságon.
Bergson szerint az optimizmus és pesszimizmus váltakozásának oka az, hogy maga a bölcsesség tesz szomorúvá, az, hogy egyre többen kezdünk el osztozni abban az előítéletben, hogy az ember nem lehet úrrá a gondolatain.
A múlt századvég derűlátó korszakát megélő ember úgy érzi, hogy a világháborúk, a kommunizmus pesszimizmusát átélő elődeinknek nem volt ugyan igazuk, ami a világvég váró hangulatukat alátámasztotta volna, de most minden okunk meg van a kétségbeesésre! Aki művelt ember, aki jól értesült, az borúlátó. A rossz hír valójában a jó hír, mert vannak rá vevők. Ezek a tények!
Igen a tényeknek csupán az ész műhelyében való feldolgozása gyakran vezet pesszimizmushoz.
Gramsci egyik bölcs megállapítása, hogy az ész pesszimizmusával szembe kell állítani az akarat optimizmusát. Biztosan elpusztulunk – mi, egyének és mi, közösségek is –, ha átadjuk magunkat annak a gondolatnak, hogy elpusztulunk. Ám ha mozgósítjuk akaratunkat, és erősen akarunk élni, akkor megmaradhatunk.
Ha nem a világ győz le minket – most éppen terjedő pesszimizmusával –, hanem mi győzzük le a világot szorgoskodó bizakodásunkkal, akkor leszünk a világ világossága, a Földnek sója.
Én sem kívánok vészmadár lenni az erdélyi magyar sajtóprérin. Legalábbis hiszem, hogy sikerül elkerülnöm ezt. Remélem, hogy talán sikerül hallgatóimmal együtt megőriznünk, no nem a színes álmokat kergető olcsó optimizmusunkat, hanem hitünket az örömmel élhető mindennapokban.