Nemzedéktársaim még jól emlékeznek, az 1989-es romániai rendszerváltás előtt milyen élményt jelentett egy-egy olyan színházi előadás, amelyeket vendégjátékok során hoztak el marosvásárhelyi, kolozsvári vagy éppen sepsiszentgyörgyi színházak a székelyföldi kisvárosokba, hiszen jónéhány előadásból, a színpadon elhangzott szövegekből a diktatúra elleni tiltakozást, a magyar közösség és a magyar nyelv védelmét is ki lehetett hallani.
A rendszerváltás után, mondhatni természetszerűleg, a romániai magyar színházaknak ez az úgymond politikai-ideológiai funkciója csakhamar megszűnt, a társulatok visszatérhettek mindahhoz, ami valóban önálló művészetté teszi a színházat: a rendezők, a színészek és a közönség élményt nyújtó élő kapcsolatához, a korszerű technikát felhasználó, egyre gazdagabb látványvilághoz, olyan repertórium-válogatáshoz, amelyhez semmiféle más nem szempont nem társult, mint az esztétika, illetve a színház-menedzsment, a fenntarthatóság, a pénzügyi keretekbe való beilleszkedés.
Ez utóbbiak azért is roppant fontosnak bizonyultak, mert menetközben, önkormányzati költségvetéssel, több székelyföldi hivatásos színház is megalakult. Ez a változás, adott mértékben, magával hozta a helyi amatőr színjátszó csoportok leépülését, de ugyanakkor azt is, hogy a vendégjátékok száma alaposan megcsappant.
Manapság, ha valaki az erdélyi vagy székelyföldi kisvárosokból, más településekről, egy-egy sikeres kolozsvári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi vagy éppen szatmári és nagyváradi produkciót szeretne látni, akkor inkább a helyszínre utazik, már amennyiben anyagi lehetőségei ezt megengedik.
A rendszeres vendégjátékok hiányán igyekezett segíteni a betűszóként MASZIN-nek nevezett, a romániai magyar színtársulatok egy részét összefogó Magyar Színházi Szövetség, amely immát öt esztendeje szervez MAFESZT néven különböző helyszíneken olyan seregszemléket, amelyekre minden színház elhozhatja évi műsorának a legsikeresebb darabjait, méghozzá olyan műfaji válogatásban, amely a közönség minden korosztályát elérheti.
Az ötödik hasonló rendezvény éppen holnap zárul a jelenlegi házigazda, a Csíki Játékszín nagytermében, és öröm volt látni, hogy estéről-estére hogyan telik meg zsúfolásig a nézőtér és maga a rendezvény, egészen kora délelőttől akár éjfélig, milyen lehetőséget teremt a színészeknek és általában a színházi embereknek a beszélgetésekre, a tapasztalatcserékre, nem csupán egymás előadásainak a megismerésére, hanem egykori színésztársak felfedezésére is, hiszen az utóbbi években a magyar színészképzés marosvásárhelyi és kolozsvári színhelyekkel ugyancsak jelentős mértékben bővült.
Megmondom őszintén, ebben a kiváló színházi hangulatban én csak egyetlen személy jelenlétét hiányoltam. A Zsehránszky Istvánét, akit majdhogynem három esztendővel ezelőtt ragadott magával a világjárvány.
Ő minden hasonló rendezvényen jelen volt, szerették szakértelmét, tárgyilagosságát, sokszempontúságát, ahogyan észrevette az újító rendezői szemléletmódokat ugyanúgy, mint a bravúros színészi teljesítményeket, a díszleteket, a fénytechnikát, a mozgáskultúrát, vagy bármi mást, ami a színháznak, ennek a varázslatos művészetnek a kelléke, és mindezt közérthetően meg is írta.
Bizom abban, hogy előbb-utóbb, valamelyik hasonló seregszemlén, nevét valamilyen díj formájában is megőrzi majd az idő.