Bár hétfőre esett idén január 22., a magyar kultúra napja, ezen a munkanapon csúcsosodott ki az ünnepi rendezvények sora. A híradások szerint számos helyen Erdély-szerte megemlékeztek a Himnusz születésének évfordulóján a kulturális értékek teremtőiről, gyarapítóiról, őrzőiről, továbbörökítőiről. Ez alkalomból sok díjat adtak át, például Kolozsváron az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért, Sepsiszentgyörgyön a Háromszék kultúrájáért, Székelyudvarhelyen az Udvarhelyszék kultúrájáért, Máramarosszigeten pedig a Hollósy Simon díjakat osztották ki – hogy csak párat ragadjak ki a számos díjátadási ünnepségből. A díjazottak között van költő, fotográfus és színművész, művészettörténész, kultúramentő nagyvállalkozó, hagyományőrző tanítónő és művelődésszervező, ifjúsági aktivista, pedagógus, társadalomszervező és közművelődési szakember, valamint alkotó… de a díjátadó gálák és a díjazott személyek, személyiségek, no meg az azok működési területének felsorolását hosszan lehetne folytatni.
Van, aki azt mondja, hogy túl sok a gála, túl nagy a fesztivizmus, túl sok a díj és rengeteg a díjazott. A magam részéről nem tartom túlzottnak a kulturális események számát, és nem vélem úgy, hogy sok a díj és a díjazott, nem tartok attól, hogy a díjazottak magas száma miatt devalválódnak, értéktelenné válnak a díjak, ugyanis túl hosszú ideig tekintettek a kultúrára vagy a pártpropaganda eszközeként, vagy fölösleges pénzkidobásként, s ez a mentalitás – miszerint a kultúra csak viszi a pénzt, a kulturális téren dolgozók, a különböző alkotók pedig nem termelnek, azaz munkájuk társadalmi szempontból haszontalan – ma is tovább él. És nemcsak a közemberek egy jelentős része tekint így erre a kérdésre, hanem a kormányzati kiadások csökkentésére tett decemberi kísérlet során bebizonyosodott, hogy éppen a kultúra a legsérülékenyebb terület, innen vonnának el a kormányon lévő politikusok elsőként pénzt ahhoz, hogy a fedezet nélküli választási ígéretek költségeit fizetni tudják. Szerencsére győzött a józan ész – vagy a választási matematika – és nem nyirbálták meg a tervezett mértékben a művelődési intézmények költségvetését, nem lehetetlenítették el teljesen ezeknek a működését.
S mikor kultúráról beszélünk nemcsak a színházakról, zenei és táncegyüttesekről, múzeumokról, galériákról, könyvtárakról van szó, hanem az iskoláról, a benne szabadidejében színjátszókört vagy népdalcsoportot vezető tanítónőről; az egyházról és a betlehemes csoportot betanító vagy barantakört vezető papról; a falusi művelődési házról és az azt élettel megtöltő ifjúsági civil szervezetek aktivistáiról; a tájházakról és emlékszobákról; a pusztulásnak indult régi házat felvásárló és eredeti állapotába visszaállító, majd azt élettel megtöltő vállalkozóról; no meg arról a hétköznapi emberről, aki életét és életterét könyvekkel, színházi előadásokkal, koncertekkel és képzőművészeti alkotások vásárlásával teszi szebbé, színesebbé.
Tehát sosem lehet sok a kultúrából, a kulturális eseményekből, az erre szánt idő és az erre fordított pénz nem elfecsérelt idő és elpazarolt pénz, hanem befektetés. Nemrégiben hallottam, hogy Kínában nincs társadalombiztosítás és egészségbiztosítás, nem ingyenes az oktatás, mindenért fizetni kell. Az öntudatos kínai ember pedig fizetésének egy-egy részét mindig félreteszi a gyermekek taníttatására, az esetleges egészségügyi kiadások fedezésére, no meg öreg napjaira. Valahogy így kellene viszonyulnunk mi is a kultúrához, a hozzá kapcsolódó kiadásokhoz: a jövőbe fektetünk vele, a jövőnket biztosítjuk általa.
Ezért tartom fontosnak a magyar kultúra napjának megünneplését, és ezért nem tartom túlzásnak, ha az azt megelőző hétvégén, illetve tegnap, az ünnep hétfőjén számos kulturális eseményt szerveztek Erdély-szerte.