A romániai forradalom után, amelyre ezekben a napokban emlékezünk, egy holland barátom, civilben iskolaigazgató, gyakran jött el a Székelyföldre. Olykor több hetet, sőt akár hónapokat is eltöltött, figyelte, hogyan alakul át az élet. Kezdetben segélycsomagokat, később pedig olyan segítőkész csoportokat irányított eldugott nyárádmenti falvakba, amelyek saját kezükkel és felszerelésükkel igyekeztek létrehozni valamiféle kezdetleges infrastruktúrát vagy olyan épületeket, amelyek közösségi célokra használhatók.
Sok mindent megértett a számára addig ismeretlen országból, csupán egyvalamin mindig rázta a fejét. Nem tudom megérteni – hajtogatta – , hogy itt az emberek miért nem tartják be a törvényeket, pedig azok azért vannak, hogy a javukra szolgáljanak, hiszen ezért fogadták el őket.
Próbáltam neki megmagyarázni, hogy mit jelentett a diktatúra nyomorúsága, hogyan kellett ügyeskedni, hogy egyik napról a másikra meg lehessen élni, hogyan jöttek létre a felszín alatt azok a kis járatok, amelyek lehetővé tették, hogy a bármiféle hiánygazdaság ellenére mégiscsak elviselhetőek legyenek a hétköznapok.
Bólogatott, bólogatott, de láttam rajta, hogy továbbra sem tudja elképzelni, miért kell megkerülni bármiféle törvényt, szabályt, még azokat a helyi határozatokat is, amelyeket éppen az általuk megválasztott képviselők hoztak.
A kétezres évek elején mondta nekem az egyik jónevű parlamenti képviselő, hasonló bukaresti csetepaték után, ahogyan ezekben a napokban a költségvetést elfogadták, hogy kár az erőfeszítésekért, mert a törvény mifelénk nem más mint egy sorompó, amely úgy működik, hogy a bátrak átugorják, a gyávák pedig átbújnak alatta.
Valóban, ha jobban megfigyeljük, életünk szűkebb és tágabb környezete tele van a legkülönfélébb ügyeskedésekkel. És most nem csupán a számla nélkül elvégzett munkálatokról, a minimálbéres alkalmazásokról és a zsebbe dugott pénzekről, a kisvállalati költségek mesterséges felduzzasztásáról és a profit csökkentéséről beszélek, hiszen ezek még csupán az adócsalások különböző fajtái, dehát itt van az a rengeteg szakmunka, amelyet olyan szakképzetlenek végeznek el, akik kijelentik magukról, hogy mindenhez értenek. Fúrnak-faragnak-festenek-hegesztenek-kazánt szerelnek-autót javítanak-masszíroznak-villanyt vezetnek, legtöbbször mindezt kölcsön vett gépekkel és szerszámokkal, a megrendelő pedig néhány hónap vagy legjobb esetben néhány év után csodálkozik, hogy nem tart semmi, mindent újra kell kezdeni. Ha menetközben éppen nem találkozik kellemetlenebb következményekkel.
Nincsen ez másképpen százféle engedély kiadásánál sem, amelyek papíron szépen leírják, hogy mit, mikor és hogyan kell tenni, de a gyakorlatban már senki nem foglalkozik velük. Mint ahogyan, immel-ámmal, nagyobb munkálatok előtt, megtartanak bizonyos közmeghallgatásokat, de az elkövetkezőkben már nem számolnak be arról, hogy mi lett a javaslatok sorsa, a legtöbbször ott maradnak a jegyzőkönyvekben, ha egyáltalán bekerültek. És akkor még nem beszéltem a közbeszerzések és a támogatások körüli ügyeskedésekről, amelyek mind-mind ott találhatók a mindennapi életnek azokban a hétköznapjaiban, amelyeket egyetlen kifejezéssel úgy is nevezhetnénk, hogy a törvény megkerülése, figyelembe nem vétele.
Bizony, ezekben a Székelyudvarhelyről kiinduló fájdalmas események napjaiban is gyakran eszembe jutott már a földi létből távozott holland barátom mondása: a törvény a javunkra szolgál. Ha betartjuk a szabályokat, az jó a közösségnek és jó az egyénnek.
Nagyon hasznos karácsonyi ajándék lenne, ha ezt a két mondatot az elkövetkező években jobban megfontolnánk.