Kezdődik a második tél, mely az oroszok által sakkban tartott Ukrajnát immár második esztendeje sújtani látszik. Hóviharok, áramkimaradások, csontig ható hideg a lakásokban is, a lövészárkokról nem is beszélve.
Kinek érdeke mindez? Miközben a hullahalmok tovább halmozódnak. Talán csak az oroszoknak, hiszen ők önnön nyelvi-kulturális közösségük tagjait védik. Nyelvüket és kultúrájukat, évszázados emlékeiket. Nyugati szemszögből pusztán a Szovjetuniót próbálják visszaállítani. Az oroszok szerint az ukránok többsége csupán egy földdarabért harcol, mely voltaképpen egy megfontolatlan döntés követkeményeként jutott a birtokába, de melynek minden darabját a modern nacionalizmus szentté nyilvánított elve szerint utolsó csepp véréig védelmeznie kell. Európa is ugyanarra a földdarabra mint az Európa demokrácia virtuális értékeinek védelmére áldozza maholnap már nem is nagyon létező pénzét és fegyvereit. Amerikát nem annyira ez a puszta eladósodásból kipréselt (azaz voltaképpen nem is létező) pénz foglalkoztatja, mint inkább a másik, mely később az ország újjáépítésének fejében kézzelfogható bumerángként tér vissza hozzá.
Csakhogy minden jel arra mutat, hogy a nyár eleje óta „önzetlenül” Ukrajnának ajándékozott fegyverek, katonai kiképzés és stratégiai támogatás gyakorlatilag semmi eredményt nem hozott. Az oroszellenes propaganda időnként néhány kilométeres behatolásokról tudósít. De végül mindig el kell ismernie, hogy az ellentámadás kudarca fulladt.
Oroszország nem csak hogy nem rokkant bele a szankciókba, de a Duma nem régen fogadta el a határozatot, hogy 2024-ben megduplázza hadikiadásait. Ukrajna mögül pedig jól érzékelhetően fogyatkozik a támogatás. Amerika inkább Európára bízná a dolgot, de Európa is kapkod a levegő után. A német államkasszából az új adósságkorlát körüli per elvesztése nyomán 60 milliárd euró hiányzik. S még Németország áll a legjobban.
Az Ukrajnát rendíthetetlenül támogató, s az úgymond „közömbös-, sőt ”oroszpárti” Magyarországot (feltetően amerikai nyomásra) szinte már elviselhetetlen olajvámokkal sújtó bolgár állam egyik szakértője szerint is a „Nyugat Ukrajnát elégette mint száraz gyújtóst, Zelenszkij pedig szakrális áldozattá válhat”. Mindezt ma már Ukrajna vezető tábornokai sem rejtik egészen véka alá. Annak esélyei, hogy az oroszok által elfoglalt területeket Ukrajna visszafoglalhassa ,ma már szerintük is vészesen megfogyatkoztak. Ha léteznek még egyáltalán.
A harcok természetesen még folytathatók, de a lelki tartalékok vészesen apadoznak. Az ukránokat legfeljebb a nacionalizmus (azaz az orosz gyűlölet) lelkesíti, az oroszokat a hazafiság (azaz a velük egy nyelvet beszélő, azonos kulturális közösséghez tartozó honfitársak iránti szeretet) is.
Az ukrán katonák ennek ellenére is bámulatos hősiességről tesznek tanúbizonyságot, s az oroszok iránti ellenszenvük is megalapozott. Sajnos.
A Nyugat a hatalmas agresszor által megtámadottnak tekintett Ukrajnára természetes rokonszenvvel, katonáira csodálattal tekint (némi hangfogóval Magyarország is ezt teszi), de mind nyilvánvalóbb, hogy a második világháború óta páratlan „felmorzsolási stratégiát” a tárgyalásos megoldásnak kell felváltania. Még akkor is, ha ettől az alternatívától e pillanatban mindkét fél elzárkózik. Amerika számos jel szerint ma már maga is a tárgyalásos megoldást tartja az észszerűbbnek.
Azzal maga Zelenszkíj is teljesen tisztában van, hogy hazájának az állandó, és a korábbiakhoz viszonyítva is megnövelt nyugati támogatással se igen lehet esélye nem csak a győzelemre, de még a jelenlegi állapot fenntartására sem. Ellenfele, Putyin ugyanis több mint 100 milliárd dollárt fektet hadserege korszerűsítésébe. „A jelenlegi patthelyzet fenntartása – állapítja meg Jennifer Wilton, a Welt főszerkesztőnője – a Nyugat és főként annak vezető hatalma Amerika számára sok, valószínűleg túlságosan is sok.
A horribilis államháztartási deficit által megterhelt Amerikát ugyanis a Közel-Kelettel és Tajvánnal kapcsolatos kötelezettségei is nyomasztják. A nemzetközi krízisdiplomácia számára Ukrajna továbbra is központi jelentőségű kérdés, de már nem lehet a legfontosabb.
Immár az is kérdéses, hogy a Nyugat eredeti ígérete szerint addig támogathatja-e Ukrajnát „ameddig szükséges”. A német lapban már az a korábban szentségtörő kérdés is elhangozhat, hogy „Ukrajna máris elveszítette-e a háborút?”
Rettenetes kérdés! Annyi emberáldozat, rombolás, kölcsönös lélekmérgezés után. Az igazi kérdés mégis az, érdemes volt-e egyáltalán belekezdeni?
De erre jó ideig még aligha kaphatunk választ…