Krusovszky Dénes olyan szépen ír, hogy ha egy mosópor használati utasítását fogalmazná meg, azt is élvezettel tudnánk olvasni. Mondatai tökéletesen illeszkednek egymáshoz, stílusa egyszerű, letisztult, mértékkel használt művészi eszközei hatásosak. Ez az a szerencsés eset, amikor a költő – merthogy a szerzőt elsősorban poétaként ismerhettük meg – nem ölte meg a regényírót, épp ellenkezőleg, megnemesítette prózáját, képeit szuggesztívebbeké tette, ugyanakkor megőrízte a műfaji tisztaságot. A szöveg sehol sem ment át prózaversbe, mint ahogyan az más költők prózai művei esetében gyakran megesik.
Krusovszky második regényében, a Levelek nélkül címűben az impresszionizmus elemei érhetők tetten. Valamiképpen Marcel Proust, vagy Csehov írásművészetével rokonítható az a mód, ahogyan Krusovszky egy kisváros kacskaringós utcáinak, tereinek, kertjeinek, bemutatásával hangulatokat, benyomásokat teremt. Ebben a miliőben követhetjük nyomon mint szivárog le egy kelet-magyarországi mezővárosba a nagypolitika: a minden rendszerhez alkalmazkodó, örökösen rettegő iskolaigazgatónő átengedi az intézmény szellemi irányítását az izgága, populista, korlátolt, de ambiciózus hittanárnak (aki ráadásul a tantestület egyetlen partiképes nőjét is elhappolja a gondolatokban sokkal gazdagabb magyartanár elől), a főhős konjunktúralovag testvére magas kormányzati pozícióba kerül, a lázadó diáklányt elhallgattatják, a munkája és szakértelme révén érvényesülni akaró állatorvos pedig Nyugatra emigrál. És közben a fákról tavasszal lehullnak a levelek. A forró nyárban lombtalanul álló fák vigasztalan képe tökéletes allegóriája a kortárs Magyarországnak. S, ha valaki még mindig nem ismert volna rá a rendszer sajátosságaira, akkor a szerző azt is bemutatja, hogy a polgármester egy helyi céggel összejátszva, hogyan próbálja meg kihasználni a várost ért természeti csapást és – a rendőrség jótékony asszisztenciája mellett – kivágatja a kipusztulásnak indult fákat, hogy aztán jó pénzért eladja azokat. A korrupciós ügyletet kiszimatoló újságírónak pedig mennie kell a városból, mert ez a NER rendje.
Az illúzióromboló családi titkokat megsejtő főhős, Koroknai János együttérző, hasonlóan gondolkodó társak nélkül marad és egyre idegenebb lesz a saját városában: vizsgáztató tanárként felfüggesztik (épp csak megússza a kirúgást), mert szolidarizált a fák miatt tüntető diákjaival, ráadásul a rendőrség figyelmét is sikerült felkeltenie, de egyelőre csak „puha” figyelmeztetéseket kap.
Mindeközben a háttérben ott állnak a csupasz fák, minden sivár, kopott, szomorú, „talanított” és, hogy a szürreális kép teljes legyen az állatait elveszített libatenyésztő megőrül és vademberként bolyong a város környéki bozótosban.
A kritikusok szerint a Levelek nélkül a szerző első regényének, az „Akik már nem leszünk sosem” címűnek a folytatása. Ez abban az értelemben igaz, hogy ott is és itt is ugyanarról a sokszínűséget, embereket, lelkeket bedaráló politikai rendszerről kapunk képet. Van azonban egy lényeges különbség a két könyv között. Az elsőnek még van egy jól megszerkesztett, többé-kevésbé egységes cselekménysora (bár itt-ott abból is kilógnak történetek). Az képezi a kötet gerincét, a politikai hangulatváltozás megragadása inkább járulékos elemnek tekinthető. A Levelek nélkül már meg sem próbál fényt deríteni a rejtélyekre (miért hullatták el leveleiket a fák tavasszal, mitől pusztultak el Porkoláb libái), a cselekmény másodlagossá válik, a szerző a rendszer fokozódó térnyerésének szubjektív percepciójára koncentrál. Ennek a könyvnek a történetei már csak lazán kötődnek egymáshoz, a mozaikkockák a végén sem állnak össze egységes egésszé, de ez nem is fontos már, a szerzőt sokkal inkább a jelenség és annak hangulati megjelenítése izgatja.
Ehhez képest a befejezés teljesen előzménytelen és meghökkentő: ősszel váratlanul kirügyeznek a fák. Mi lehet ez: a remény allegóriája, vagy csak egy további abszurd az egyre abszurdabbá váló világban?