34 évvel ezelőtt, 1989. november 9-én omlott le az egykor rettegett berlini fal. A német fővárost kettészelő, szögesdrótokkal és őrtornyokkal megerősített akadály két részre szakította a német nemzetet, és évtizedekig jelképe volt a második világháború utáni Európa megosztottságának. A fal lebontása az újraegységesülő Németország és a szovjet rendszerű szocializmus bukásának szimbóluma lett.
Berlin keleti és nyugati felét 1961. augusztus 13-án éjjel választották el szögesdróttal „a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) államhatárának biztosítása céljából”. Később a drótakadályok helyén betonelemekből álló falat építettek azért, hogy meggátolják a keletnémet állampolgárok tömeges menekülését a nyugati városrészbe. A 156 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő betonfal-rendszer vonalán 302 figyelőtorony és 43 földalatti bunker volt. A várost 45 km hosszan szelte át. A határőrizeti rendszeren 28 év alatt mintegy ötezren jutottak át Nyugat-Berlinbe. Több ezer embert elfogtak szökés közben , és – a Berlini Fal Alapítvány kutatásai alapján – 138-an életüket vesztették.
Az 1989. évi kelet-európai változások az NDK polgáraira is hatottak, a tíz- és százezres megmozdulások megingatták a párt- és állami vezetést. A népharag miatt október 18-án távoznia kellett tisztségeiből Erich Honecker pártfőtitkár-államfőnek, a megújult pártvezetés pedig radikális engedményre kényszerült. 1989. november 9-én az Német Szocialista Egységpárt KB tájékoztatáspolitikai titkára, Günter Schabowski a televízióban bejelentette, hogy megnyitják az ország határait, beleértve a Nyugat-Berlinbe vezető átkelőket. Ezt követően a mindkét oldalról érkező berliniek a valóságban is bontani kezdték a falat vésővel, csákánnyal és puszta kézzel. A vasfüggöny leomlásával együtt egy lélektani gát is leomlott.
Mára mindössze 6 szakasz maradt meg a berlini falból emlékműként. 1990-ben, 21 ország 118 művésze kapott lehetőséget arra, hogy az emlékhelyként, mementóként fennmaradt falra fesse véleményét a politikai helyzetről. Ekkor fújta fel a berlini fal keleti oldalára két csókolózó szocialista politikus – Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Erich Honecker keletnémet vezető – képét Dmitrij Vrubel orosz festő és graffitiművész az „Istenem, segíts túlélnem ezt a halálos szerelmet” felirattal. Ez az egyik legismertebb politikusi csók, amely 1979. júniusában, az NDK fennállásának 30. évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségen csattant el. A nagy pillanatot Régis Bossu szabadúszó francia fotóriporter kapta lencsevégre, majd Csók címmel eladta a képet a Paris Matchnak, ahol kétoldalas méretben jelent meg, sokkolva a nyugat-európai olvasóközönséget.