Vékonyka, de annál tartalmasabb verseskötet jelent meg a minap a magyarországi AB Art kiadó gondozásában. Fazakas Ida: Fohász sötétedés előtt című könyvéről van szó, amelynek borítóját Molnos Zoltán gyönyörű grafikája díszíti. Ez a kötet – bulvárosan szólva – igencsak ütős, pedig a szerző szelíd hangon szól olvasóihoz, viszont minden esetben gondolkodásra, elmélyülésre készteti őket. A legjobb az, ha hagyjuk, hogy a költőnő szemével fedezzük fel és értelmezzük a világot és annak változásait.
De ki is Fazakas Ida, aki először jelentkezik verseskötettel, jóllehet egész eddigi életének meghatározó része volt az irodalom. A Maros megyei Makfalván született, középiskoláit Marosvásárhelyen, egyetemi tanulmányait Kolozsváron folytatta. A székelyudvarhelyi Tamási Áron gimnáziumban tanított nyugdíjazásáig, sőt meghívott tanárként még azután is. Rajong a költészetért, de saját maga csak azt követően kezdett írni, hogy már nem kellett az oktatásra koncentrálnia. Ezzel magyarázható, hogy versei letisztultak, gondolatait az idő és a tapasztalat szűrte meg.
S ezzel el is érkeztünk a könyv egyik legfontosabb témájához: az idő múlásának megragadásához. A versek olvasása közben gyakran éreztem úgy, hogy Proust ikonikus regényciklusának, az Eltűnt idő nyomában címűnek a költői változatát tartom a kezemben, legalábbis abban az értelemben, hogy Fazakas Idánál az idő nemcsak az események folyamatának érzékelése, ami fizikai eszközökkel, órával, illetve naptárral mérhető. Verseiben az idő személyiséget, gondolatokat, látásmódot formáló, emberi sorsokat, mi több, történelmet alakító erő.
Álljon itt egy részlet a fentiek illusztrálására: „… hová lett a vén eperfa / a szülői ház udvarán, / a kút, a hinta, a csűr, / a sajtár – az egész gazdaság? / s hol van mára, hova lett / a lázas ifjúság? / De nézd a végtelen színes / selyemvásznat a szemed előtt – / a szívéből sarjadt versvilágot – / amibe a szorgos mesterszakács / gondosan mindent beleszőtt”.
A Fazakas Ida verseit meghatározó másik lényeges motívum, a társadalmi igazságtalanságok, a manipuláció elleni lázadás. A költő megközelítésében a művésznek meg kell szólalnia akkor, amikor azt látja, hogy embertársait félrevezetik, a politika piszkos játékot űz a leginkább kiszolgáltatottakkal, amikor a hatalom megtartása érdekében gyűlöletet szítanak a kormányzat ideiglenes birtokosai. Hallgassanak meg egy példát ezekből a gondolatokból is: „Elindult a békemenet öles molinókkal, / lassú tempóban menetel / igaz hittel, érzülettel. / Tuti, hogy az ellentábor, / a háborúpártiak, gaz hazaárulók / megtámadják a becsületet, a hazát / s guruló dollárokkal a jó hazafiakat / meg is dobálják, / A tiszta szívűek hárítanak / plakáttal, szelíd szóval…/ S az még tutibb, hogy jönnek a vízágyúk / lehűteni a dühöt, behinteni sóval. / Bajban van a boly, a derék hangyahad, / hajlékukat elmossák a vízsugarak”.
Fazakas Ida költészetének harmadik pillérét a létösszegző, szemlélődő, meditatív versek alkotják. Tolsztoj naplójában egyebek közt ezt írja: „A művészetnek az a legfőbb célja (már ha létezik művészet és van is célja), hogy kinyilvánítsa, kimondja az igazságot az emberi lélekről. Olyan titkokat mondjon ki, melyeket nem lehet közönséges szavakkal kifejezni. Innen ered a művészet. A művészet mikroszkóp, melyet a művész tulajdon lelkének titkaira irányít, és megmutatja az embereknek ezeket a mindenki számára közös titkokat.” Ez a gondolat tökéletesen illik Fazakas Ida önelemző, olykor múltidéző verseire. A költőnő sok esetben a természeti képekbe vetíti az emberi élet végességéről megfogalmazott gondolatait. Nem tragikus, giccses, könnyfakasztó versek ezek (bár ennek csapdáját nem könnyű elkerülni), mert a szerző felismeri az elmúlásban is a természetességet.
Végezetül hallgassuk meg az Egyszer majd című Fazakas Ida-verset: „Szívembe beköltözött az ősz / s most már örökre ott marad / álmaimat magukkal hurcolták / fényre szomjas költöző madarak / Próbálok újakat szőni / elhinni és elhitetni, hogy / földközelben repülni még tudok / de vállaimon sulyokként ülnek / és lehúznak / szárnyatlan angyalok / de egysze majd lerázom / magamról őket a szárnyatlanokat / és dalolva terítek / virágos szőnyeget az ősznek / s festeni fogok / október színű álmokat”.