„Fennkölt gondolkodású, emberszerető, bölcselő író: a magyar irodalom egyik klasszikusa. Írásmódja nem rokon sem Jókai Mór, sem Mikszáth Kálmán, sem Herczeg Ferenc stílusával; egészen másképp ír, mint bárki a koráig föllépő elbeszélők és színműírók közül. Munkáiból mélabús költőiség árad, hangulata és bája van minden írásának, eredeti zenéje prózájának. Társtalan író volt, magános fa kortársai között. Szellemének gyökerei a magyarság ezeréves földjéből táplálkoztak, őserejű művészetét nem rontotta meg semmi idegenszerűség” – írta Gárdonyi Gézáról Pintér Jenő irodalomtörténész A magyar irodalom története című átfogó művében.
Az Egri csillagok, A láthatatlan ember és az Isten rabjai írója valószínűleg minden egyes hallgató számára ismerős, nem kell bemutatni őt, ma mégis érdemes felidézni a munkásságát, legalábbis annak egy szeletét, mivel pontosan százhatvan éve, 1863. augusztus 3-án, az egykori Agárdpusztán látta meg a napvilágot Ziegler Géza néven. A közeli Gárdonyban keresztelték meg, később innen eredt az írói névválasztás.
Gárdonyi nemcsak jól bánt a szavakkal, hanem a magyar nyelv „tisztán tartását” is fontosnak tartotta; 1938-ban, a Dante Könyvkiadó gondozásában jelent meg először a Magyarul így című könyve, amelynek a beköszöntőjében egyebek között ekképpen fogalmazott: „A nyelv is változik az idők haladtában, mint ahogy a nemzet is változik. De a nemzet lelke nem változik, hát a nyelvnek a lelke se változhatik. A nemzet lelke meg a nyelv lelke egy. Aki hibásan beszéli a nyelvet, a lélek ellen vét. A régi időkben, amikor még nem olvastak, semmi volt az, ha egyes ember hibásan beszélt, de ma, mikor már a kapás ember is újságot olvas, a hiba ragadós. S ma már annyi a hibás szólás a nyelvünkben, hogy száz év múlva német segédigék nélkül köhinteni sem lehet.” Eddig tartott az idézet, amelyet nem szeretnék kielemezni, de talán érdemes elgondolkodni rajta.
A névtelenségbe burkolózó szerkesztő így foglalta össze a könyv lényegét: „Gárdonyi Géza sokat foglalkozott a magyar nyelv sajátságaival, írás közben elmerült a magyar nyelv eredetiségének, szépségének, kifejező erejének vizsgálatába. Ezeknek az elmélkedéseknek, töprengéseknek eredménye ez a könyv. Nem is szabad ezt egy új Antibarbarusnak vagy a Helyes magyarság kézkönyvének tekintenünk, hanem egy eredeti módon, önállóan gondolkodó író megfigyeléseinek, ötleteinek. Ítélete a legtöbb esetben helyes, de néhol kétségtelenül ellentétbe jut a nyelvtudomány, különösen a nyelvtörténet megállapításaival. A könyv így is érdekes és tanulságos, mert új oldaláról világítja meg Gárdonyi Géza írói egyéniségét és azt a szerető gondot, mely őt minden művének megírásában vezette.”
Ez az idézet is meggyőzheti a hallgatót arról, hogy erről az oldaláról sem árt megismerni a sokak által kedvelt írót, aki 1897 után vidéki visszavonultságában alkotott, szépírói munkásságának szentelve az életét. Ezért is használják gyakran „az egri remete” megnevezést vele kapcsolatban.