Németországban egyre erőteljesebb a szélsőjobboldalinak bélyegzett AfD, azaz az Alternatíva Németországnak nevű pártalakulattól való félelem. Ez a félelem nem teljesen alaptalan, hiszen a pártban, ha csak kisebbségben is, de azok a német választók is menedéket találnak, akiknek állásfoglalásai a xenofóbia határát súrolják. Bár kérdés, hogy a természetes önvédelmi ösztön tekinthető-e xenofóbiának. Márpedig a Németországba érkező migránsok sem mind elesett áldozatokként, hanem nagyon gyakran magabiztos telepesekként érkeznek az országba. Ami az őshonosokat magától értetődően irritálhatja. Ezek a fogalmak (mármint a telepes és az őshonos) azonban a német hivatalos nyilvánosság számára elfogadhatatlanok. Az egy-két éve érkezettek is bevándorló hátterű németeknek számítanak, akik segítségre szorulnak, s akiket gyakorta az őslakosok számára hozzáférhetetlen kedvezményekkel próbálnak hozzáédesgetni a befogadó társadalmakhoz.
A felmérések szerint az ország lakosságának kétharmada elégedetlen helyzetével, anyagi gondokkal küzd, s az a megalapozott véleménye, hogy a politikusok nem ismerik azokat a nehézségeket, melyekkel szembesülnie kell. Mintha a politikai elit híjával lenne a legelemibb valóságérzéknek is.
Egy olyan pártalakulatnak, mely akár a legkisebb megértést is mutat az állampolgár gondjai iránt, ilyen körülmények közt nyert ügye van. Márpedig az AfD következetesen felvállalja a szegényebb-, sőt a – mindinkább lecsúszóban lévő – középrétegek gondjait is.
A kormánypártok (a szociáldemokraták, a zöldek és a szabaddemokraták) illetve a néppárti szövetség (a kereszténydemokraták és a keresztényszociálisak, a CDU/CSU) mindezidáig úgy vélte, hogy ha az úgynevezett demokratikus tábor pártjai összefognak egymással, az AfD távol tartható a politikai hatalomtól. Nos, ez a hit omlott össze nemrégen a két szavazókerületben is. Elsőként Thüringiában, ahol az AfD jelöltje bejutott a Bundestagba.
A német nyilvánosságban futótűzként terjedt a rémület. Richarda Lang, a zöldek szövetségi elnöke a Twitteren fakadt ki: a thüringiai eset – vélte – „Figyelmeztetés minden demokratikus erő számára. Ez az utolsó pillanat – hogy ha még nem késő – az összes demokratikus erő összefogjon a demokrácia védelmében”. Az SPD alelnöke, a thüringiai belügyminiszter, Georg Maier az AfD-sikert szintén „riadoztató jel”-nek tekintette „minden demokratikus erő számára”. Még az Alkotmányvédelmi Hivatal (a német SRI megfelelője) is úgy vélte, hogy „Mi vagyunk, a szövetségi állam 20 százalékos barna (értsd fasiszta – B.B.) üledéke.” (Ugyanis a választási előrejelzések a szövetségi köztársaság egésze számára is 20 százalékos AfD választási esélyt valószínűsítettek.)
A riadalom nyomán – néhány napra rá – a sonnenbergi szavazókörzetben a „demokratikus pártok” kivétel nélkül össze is fogtak az AfD jelöltjével szemben. És bekövetkezett az elképzelhetetlen: a kormánypártok és a teljes ellenzék ad hoc szövetségével szemben az AfD jelöltje bizonyult befutónak. Akadt, aki Sonnenberggel szemben embargót követelt. Valahogy úgy, ahogyan azt az Európai Unió és az Egyesült Államok Oroszországgal szemben tette. A turisták ne utazzanak Sonnenbergbe, az üzletemberek ne kössenek üzleteket Sonnenberggel, az állam utasítsa el a sonnenbergiek infrastrukturális vagy kulturális pályázatait.
A világvége-hangulatot a Welt főriporternője, az osztrák Ana Schneider a kívülálló szemszögéből nem csak groteszknek, de egyenesen demokráciaellenesnek találta. (Ausztriában ugyanis a – szintén szélsőségesnek tekintett – Szabadságpárt 30 százalékon áll, s esélye van arra, hogy ismét hatalomra jusson. Az országon mégsem uralkodott el a pánik.) A következetesen liberális Schneider szerint a Németországi helyzet önmagában még szintén nem ok a pánikra. A demokrácia barátainak meg kell barátkozniuk azzal a gondolattal is, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal által – részben – szélsőjobboldalinak tekintett pártalakulat a demokrácia része. Legalábbis addig, amíg nem veszélyezteti magát a demokráciát. A kérdés tehát az, hogyan kell egy efféle jelenséggel együttélni. „A demokrácia megmentése mint a választóközönség megszégyenítése meglehetősem különös kaszkadőrmutatvány” – vélekedik a riporternő. A demokrácia ugyanis nem zárja ki a társadalmon belüli konfliktusokat. Mi több: a konfliktusok az egészséges társadalmi együttélés szükségszerű velejárói, hiszen a társadalmi realitásokat juttathatják felszínre. S ezzel a megoldásokhoz is elvezethetnek. A konfliktusok hiánya éppen a diktatúrák legfőbb jellemvonásainak egyike…
Ezt végre a néppártban is kezdik felismerni. Friedrich Merz már – a mai kormányzat által képviselt – ideologikus társadalompolitika helyett egy, a társadalom igényeihez rugalmasan alkalmazkodó politikáról beszél, más szóval az ideologikus morálpolitikát szeretné egy állampolgár-közeli reálpolitikával felcserélni.
Ennek a törekvésnek a szükségszerűségére a mai körülmények közt (azaz Angela Merkel visszavonulása óta) végképp a baloldal kiszolgálójává vált – ámbár formálisan még mindig konzervatív – néppártot pusztán az AfD eredményessége döbbenthette rá. Következésként az AfD-re valójában a demokráciának van szüksége, hogy visszatalálhasson önmagához. Hogy a jobb és a baloldal szélsőségei közt ismét az elvesztett középre – a poszthumán politika egyfajta arany középútjára – lelhessen, mely a bevándorlás, az ukrán-orosz háború, a környezeti válság egyoldalú, tehát szélsőséges megközelítéseit valamely tárgyilagos, valóságkonform megközelítéssel válthassa fel.