Ilyenkor, tanév végén, majd az elkövetkező hónapokban, a vizsgaeredmények láttán, mindig a közbeszéd tárgya, hogy székelyföldi diákok meglehetősen gyatrán beszélnek románul, és ezen egyelőre még az sem segített, hogy sok-sok év küzdelmének eredményeként, adott osztályokban, már korszerű módszerekkel, új tankönyvekből tanítják a nyelvet, sőt mi több a vizsgáztatások is kitörtek az irodalomból, és a kommunikációra, a szövegértésre és a szövegalkotásra helyezik a hangsúlyt. Már pedig ha nem tudnak románul, ez hátrányt jelent a munkaerő piacon, és nem csak az ország egészében, hanem a Székelyföldön is. Egy nemrégi kutatás szerint ugyanis a térség polgármesterei leginkább azt róják fel a frissen végzetteknek, hogy képtelenek akár egy kérést is románul megfogalmazni, a bonyolultabb pályázatok megírásáról nem is beszélve.
A szinte kizárólag magyar nyelvű közegben felnövő székelyföldi gyermekek román nyelvtanítása, -tanulása ezért továbbra is kimondottan fogas kérdés, sőt mi több, a szakemberek már le is mondottak a kétnyelvűség, a bilingvizmus fogalmának a használatáról, és inkább a diglosszia kifejezést emlegetik. Ez voltaképpen arra utal, hogy adott közösségekben a két nyelv nem azonos funkciókkal rendelkezik, a funkcionális egyenlőtlenség – tehát a diglosszia – teljesen más tanítási módszereket követel meg.
Erről írt egy roppant érdekes tudományos-módszertani dolgozatot Szatmáry Annamária, a csíkszeredai Márton Áron főgimnázium román tanára és ennek több részét közli az iskola napokban megjelent legújabb, közel négyszáz oldalas évkönyve, amely külön fejezetet szentel a pedagógusok katedrán túli munkáinak. De nem ez az egyetlen tanulmány, amelyet bárhol érdemes elolvasni és bizom abban, hogy a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége gondoskodik majd arról, hogy az évkönyv más oktatási intézményekbe is eljusson.
De ugyanitt olvasható Orbán Zsolt történelemtanár doktori értekezésének egy kissé összevont alfejezete a székely identitás alakulásáról 1867 és 1940 között, és hogy ennek is van egy kis köze a nyelvtanuláshoz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a bevezető Mikszáth Kálmán idézet, amely így hangzik: „ Olyan nép a székely, hogy akkor is érdemes volna őket megszeretni, ha egy szót sem tudnának magyarul. Hát még így, mikor egy szót sem tudnak másképp.” Eddig az idézet és A jó palócok vagy a Különös házasság írója tudta, amit tudott, hiszen 1887-től már az egyik Sepsiszentgyörgy melletti választókerület országgyűlési képviselője volt. Orbán Zsolt elsősorban az irodalmi műveken, vagy különböző művelődési intézmények dokumentumain keresztül foglalkozik a székely identitás meghatározásával, a mítoszteremtéssel és a mítosztalanítással, érdemes lenne elolvasni mindazoknak, akik bármiféle háttér információ nélkül képesek hatalmas frázisokat puffogtatni az időről-időre felbukkanó, székely kapu, székely zászló, székely himnusz és más vitákban.
Mindez csupán egy kis ízelítő ahhoz, hogy vegyük a kezünkbe azt a nagyonis átgondolt szerkesztői szemlélet alapján megjelent évkönyvet, amely a maga katedrán inneni és katedrán túli témáival igazi keresztmetszete nem csupán egy iskolának, hanem azoknak az időknek is, amelyeket tanulóként, szülőként, nagyszülőként élünk és átélünk. Itthon, Erdélyben.