Úgy gondolom, kedves hallgatóink közül sokan nézték meg akár a televíziós híradásokban, akár a világhálón a dnyeperi gátszakadás és az utána kialakuló árvíz képeit. Azt hiszem, szerte az országban, turisztikai vagy más jellegű utazásaink során sokan álldogáltunk mi magunk is különböző romániai gyűjtőtavak gátjain, mert akad belőlük szép számmal, és átvillant a gondolataink között, hogy mi történne ha valamiképpen elindulna az ott tárolt, hatalmas mennyiségű víztömeg, azután meg gyorsan elhessegettük magunktól az ilyesfajta képzelgéseket. Nem, nem lehet, Isten őrizz, ilyesmi nem történhet meg, hiszen mindenféle beépített érzékelők figyelik a szívárgásokat, a repedéseket, sőt mi több, a gátakat már eleve földrengésbiztossá tervezik a szakemberek. Csakhát úgy tűnik, hogy a világ egyes helyein a háborús rongálások ellen nincs biztonság. Amit az ember felépített az egyik kezével, azt lerombolja a másikkal és hiába nemzetközi egyezmények, nemzetközi szervezetek közleményei, felhívásai és szófolyamai, a háborúk egész egyszerűen statisztikai számsorokká alakítják át az áldozatokat, a városok és falvak lakosait, ahol eltűnik maga az emberi, az egyéni szenvedés a támadások és ellentámadások, a különböző taktikai és stratégiai katonai elképzelések mögött.
Hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor a Reuters hírügynökség képsorait nézegettem az ukrajnai áradásról és próbáltam valamiképpen elképzelni, hogy mit is jelent egy 240 kilométer hosszúságú és helyenként több mint tíz kilométer szélességű, hol ilyen, hol meg amolyan mélységű víztömeg. Mint tíz Balaton – hallottam a magyarországi híradásokban. Vagy mint egy óriási csatorna, mondjuk Csíkszeredától Kolozsvárig, amelynek mélyén a víz alá került falvak láncolata rejtőzhetne, mint annak idején a Békási-tónál, vagy Ada-Kaleh szigete a Vaskapunál, netán éppen Bözödújfalu, vagy sok más olyan település, amelyeknek ma már a nevét sem tudjuk.
És akkor elém került a képernyőn egy olyan Reuters-fotó, amelyen egy fehér fejkendős, ukrán asszony álldogál karbatett kézzel egy magaslaton, és rezzenéstelen arccal figyeli, hogyan önti el házát a víz. A veteményesét, amelyben nap mint nap olyan sokat dolgozott, az istállóját, ahonnan a férje próbál hosszú kötélen kirángatni egy tehenet és magát a házat, amelyet jól láthatóan nemrég tettek rendbe, de a víz már ott jár az ablakoknál. Mint annak idején, amikor Szatmáron megáradt a Szamos, amikor Kutyfalván befolyt a főút menti házakba a Maros, amikor Farkaslakán és a Nyikó mentén zúdult végig az ár, amikor a Gyimesekben a hátsó vagy éppen az első udvart vitték el a megáradt patakok, amikor az ember csak tehetetlenül áll a maga fájdalmával, és csakúgy felsejlik benne, vajon lesz még ereje újrakezdeni?
Vajon Ukrajnának, ilyen hihetetlen méretű pusztítások nyomán, lesz még ereje újrakezdeni? És vajon százezernyi meg százezernyi családnak lesz még ereje az élethez? Az ukrajnai menekültek ma már lekerültek a televíziók képernyőiről, már nincsenek kutyákat és cicákat, babákat vonszoló kisgyermekek, süteményeket kináló civil szervezetek, noha a hazájukat elhagyók száma azóta sem csökkent. A háború sajnos belépett a huszonegyedik század hétköznapi valóságába és a nagy kérdés az: meddig marad ott? Pedig ezt kellenne elvinnie már valamiféle óriási áradatnak….