Miután az RMDSZ 1996-ban – fennállása óta először – belépett a kormányba, Teodor Meleşcanu, aki akkor éppen külügyminiszter volt egy magánbeszélgetésen a következőket mondta: „Tudjátok ti, hogy mit értetek el ezzel a döntéssel? Azt, hogy ezentúl Romániában ha egy kormány élvezni akarja a Nyugat támogatását, akkor titeket mindig be kell vennie a kabinetbe”. A tapasztalt politikusnak igaza lett, az RMDSZ az elmúlt huszonhét évben szinte csak akkor nem volt kormányon, amikor nem akart ott lenni. Ahogyan a közelmúltban Markó Béla fogalmazott a Szövetség képviselőit úgy kezelték „mint előkelő idegeneket Bukarestben”, s amikor kedveskedni akartak nekik, akkor elmondták, hogy mennyire jól szervezettek, fegyelmezettek és dolgosak szemben a Dâmboviţa partján őshonosok lazaságával és felszínességével, ha viszont gondjaik voltak a szervezettel (például a hokis himnuszbotrány, vagy egyes magyar politikusok nyilatkozatai okán), akkor számon kérték tőlük a román állammal szembeni lojalitásukat, s ezzel így jól elvoltak a mindenkori kormánypártok. Ám közben az RMDSZ kormánytényezőként polgárjogot nyert és szinte örökös belépője lett a Victoria-palotába, amit az immár klasszikussá vált vicc úgy fogalmazott meg, hogy Romániában azért tartanak választásokat, hogy megtudják: következő négy évben kivel fog kormányozni az RMDSZ.
Bár úgy tűnik, hogy a kormányfő-csere egyelőre elmarad, a múlt héten a Transtelex cikke, arról számolt be, hogy a koalíciós tárgyalásokon komolyan felvetődött annak a lehetősége, hogy a két nagyobb párt megválik az RMDSZ-től. A Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) ezt a lehetőséget ugyan nem elvi okokból vette fontolóra, hanem azért, mert nem tudtak megegyezni a „fajsúlyos minisztériumok” egymás közötti elosztásáról és szemet vetettek a Cseke Attila által kiválóan vezetett fejlesztési minisztériumra. E tárca nélkül viszont nagyon nehezen képzelhető el a Szövetség kormányon maradása.
Bár ezek a viták nem magyarázhatók a román nemzeti érdekkel, sokkal inkább az egyes pártok és pártvezetők személyes ambícióival, az a tény, hogy egyáltalán szóba került a „Meleşcanu-doktrínával” való szakítás lehetősége egyértelműen azt jelzi, hogy változás állt be a romániai politikában és a magyar–román viszonyban is. Meleşcanuék még fontosnak tartották a magyar kapcsolatot, mert a kétoldalú viszony milyenségétől függött Románia nemzetközi megítélése. Ma erről – ahogyan erre a hivatkozott cikkben Markó Béla is rámutatott – már szó sincs. Magyarország kormánya egyre jobban elszigetelődik az Európai Unióban, s kimondottan feszült a viszonya az Egyesült Államokkal. Romániának immár nincs szüksége a jó viszonyra Budapesttel (hol vannak már az együttes kormányülések…).
Másfelől az RMDSZ is elhanyagolta a román-magyar párbeszédet és a Fidesszel szembeni szervilizmusa már irritálja a koalíciós partnereket (ismeretes, hogy Orbán tusnádfürdői fajelméletes beszéde miatt Kelemen Hunor magyarázkodni kényszerült). És itt nemcsak a kormánypártokkal folytatott egyeztetésekről van szó, hanem arról, hogy az RMDSZ-nek gyakorlatilag nincs érdemi üzenete a román társadalom számára. A naponta megjelenő román nyelvű tájékoztatókat a román sajtó szinte sohasem idézi, a Szövetség politikusai – amint az a mediaTrust felméréséből is kiderül – a román nyelvű médiában aránytalanul keveset szerepelnek s, ha igen, megnyilatkozásaik elég sok kívánnivalót hagynak maguk után, néha kimondottan kínosak. Az embernek olyan érzése van, hogy a romániai magyar vezetők kimondottan a Fidesz elvárásainak akarnak megfelelni, ezért a román környezetben idegenül, esetlenül mozognak.
Azt sem szabad kihagyni a számításból, hogy a Románok Egységéért Szövetség (AUR) támogatottságának látványos növekedése az euroszkeptikus, nacionalista közhangulat térnyerését jelzi. A nagyobb koalíciós pártok számára – választási szempontból – egyre inkább tehertétel a Szövetség jelenléte a kabinetben.
Mindezek az elemek – ha közvetve is – de tetten érhetők a kormánypártok mostani vitáiban.