Ügyes-bajos dolgaim intézése közben szerdán délben végigsétáltam a főtéren, ahol két ismerős tanár kiséretében éppen egy diákcsoport vágott át. Sztrájk? – kérdeztem tőlük, arra gondolva, hogy néhány perccel azelőtt egy másik iskola előtt ödöngő, kerítés mellett üldögélő tanulókra lettem figyelmes, akik mintha nem tudták volna, hogy mihez kezdjenek magukkal. Nem, nem sztrájk – mosolyogtak vissza rám a tanárok, hanem iskola másként.
Amit – ugyancsak tapasztalatból tudom – főleg a kisiskolások szülei, nagyszülei nem nagyon szeretnek, mert akkor a megszokottól eltérő, más és más helyeken kell várni a nebulókat, és soha nem tudni, hogy pontosan mikor érkeznek.
Egyszóval, szülői szempontből a hazai oktatási rendszer – hogy finoman fogalmazzak – meglehetősen bonyolult és nincsen ez másképpen a sztrájkok tekintetében sem.
Külön magyarázat kellenne arra, hogy hány tanügyi szakszervezet működik az országban, hogy a demokrácia jegyében kihez és mihez csatlakoznak az iskolák, egyáltalán létezik-e sok-sok intézményben helyi szakszervezet, milyen az, amikor online szavazással döntenek a sztrájkról, amely lehet karszalagos japán, lehet figyelmeztető, lehet részleges és lehet általános.
És mi a különbség közöttük, van amikor a tanárok az osztályban vannak, de nem tanítanak, van amikor a folyóson vannak és ott tanítanak, van amikor ők nem, de a kisdiákok bemennek, mert otthon egész egyszerűen nincs aki vigyázzon rájuk, a mindennapi életben, település- és iskolafüggésben a helyzetek meglehetősen bonyolultan ötvöződnek.
És azután itt vannak a kilátásba helyezett vagy létrejött munkabeszüntetések céljai. Voltak már általános fizetésemelési követelések, új pedagógusi bérezési rács, a segédszemélyzet jövedelmének a kiigazítása, óraszám csökkentés, új tantervek bevezetése, mert anélkül elrohan mellettünk a huszonegyedik század, azután meg a pótórák kifizetése, a teljesítmény szerinti bérezés és így tovább. Sőt, a covid-járvány idején még olyan cél is akadt, miszerint a tanároknak az online tanítás miatt legalább akkora sugárzási pótlékot kellenne kapniuk, mint az egészségügyi szakszemélyzet. Ráadásul sok-sok hazai tanügyminiszterrel úgy játszadozott az idő, hogy biztos vagyok benne, a jelenleginek a szülők legnagyobb része még a nevét sem ismeri. Ők, mármint a szülők, ugyanis azt tudják, hogy néhány esztendővel ezelőtt a pedagógusok bérét kellőképpen rendezték, persze, otthoni leckekészítés-kisegítés vagy -besegítés mellett azzal is találkoznak, hogy milyen tökéletlenségek szerepelnek még a tankönyvekben, amelyeknek a száma – digitalizáció ide vagy oda – nem hogy csökkenne, hanem növekszik.
Hétfőn, állítólag, általános tanügyi sztrájk lesz, azt kérik, hogy a pályakezdő pedagógusok fizetése legyen legalább az országos bruttó átlagbér szintjén, hogy az általános pedagógusi béreket a mindenkori infláció szintjén indexeljék, azaz növeljék, hogy korszerűsítsék az iskolahálózatot és így tovább, de azt sem lehet tudni, hogy a tanügyminisztérium, a munkaügyi minisztérium, a pénzügyminisztérium és az önkormányzatok Bermuda-négyszögében – hiszen mind-mind ott állnak az oktatás hátterében – kihez is kellenne fordulni, a sztrájkot megelőző klasszikus kormány-szakszervezetek-munkaadók közötti tárgyalásokról nem is beszélve.
Nem vagyok próféta, de úgy érzem, hogy hétfőn amolyan iskola másként lesz. A média pedig a maga sokszínűségében hol az egyik, hol a másik részletet igyekszik előtérbe helyezni.
A manapság sztrájknak nevezett munkabeszüntetés állítólag még a fáraók idejére vezethető vissza. A piramisokat építők akkor egész egyszerűen letették a köveket és nem cipelték tovább.
Azóta nagyot változott a világ, de a piramisok megmaradtak.
Ne legyen kétségünk: az oktatás is marad.