Jan Pisani-Ferry német közgazdász hívta fel a figyelmet arra, hogy a geopolitika (melyen a szerző világhatalmi törekvéseket ért) és a világgazdaság felvirágoztatására való törekvés két, merőben eltérő gondolkodásmódot képvisel, melyek lényegüknél fogva összeegyeztethetetlenek. Legalábbis radikális változataikban. Az államok közti hatalmi rivalizálás ugyanis a világgazdaság rendeltetésszerű működésében súlyos zavarokat okozhat.
A külpolitikai szakértők a világpolitikát gyakran valamiféle nulla összegű játszmának tekintik, melyben az egyik fél nyeresége a másik fél veszteségét jelenti. Magyarán gazdasági érdekeinket csak a másik fél kárára érvényesíthetjük, ahogyan az a hatalmi politika, mindenekelőtt a háborús konfliktusok esetében történik.
Ezzel szemben a gazdaságtudomány szakemberei a sokoldalú gazdasági együttműködésben olyan lehetőségeket látnak, melyek az együttműködő felek mindenikének kölcsönös gazdagodását eredményezik, s ekként a piacorientált integrációban látják az emberiség további társadalmi-gazdasági felemelkedésének útját. A játékelméletben ezt hívják win-win – azaz kölcsönös nyereségen alapuló – játszmának.
A globalizáció ebben az értelmezésben azonban szuverén államok kölcsönös gazdasági együttműködését jelenti. A rivalizálás itt sem marad el, de ezt gazdasági versenynek tekintik. Az egységesülés ebben az utóbbi jelentésben nem az államhatárok megszűnését, a nyelvi- kulturális közösségek szétzilálását, a történelemi hagyományok feladását, valamiféle politikai-kulturális homogenizációt, hanem mindenki számára előnyös, vagyis azonos szabályokra alapozott versengést jelent. S vonatkozik mindez az élet minden területére: a kultúrára, a szokásrendszerekre, az egyes közösségek sajátos, történetileg kialakult hagyományaira, vagy az egyes államok erkölcsi-szellemi arculatához jobban illeszkedő politikai intézményrendszerekre.
A globalizált világrendszer ekképpen nem valamely nagyhatalom képére és hasonlatosságára átformált egynyelvű, egykultúrájú, egyetlen központból vezérelt világtársadalmat jelent, melyet egymástól szinte már megkülönböztethetetlen természetellenes lények, valamiféle képletes vagy akár a szó közvetlen értelmében vett emberi vagy emberszabású automaták népesítenek be.
Ez a globalizált világ a természeti-társadalmi fejlődés sajátos törvényeihez igazodó sokszínű, de egymást éppen e sokszínűség hozadékaival gazdagító, valóban emberszabású emberiség, egyfajta konföderatív világtársadalom lenne, amilyennek korábbi álmainkban is tűnt. Egy olyan világnak, melyben a néhánymilliós kisállamot ugyanolyan jogok és politikai kompetenciák illetik meg, mint a több milliárd lakosú mamutállamokat: Kínát vagy Indiát.
Ez az alternatíva annak veszélyét is elháríthatná, hogy idővel az Egyesült Államok mai világhatalmi pozícióját, melyből szuverén módon dönthet államok és kultúrák sorsáról, politikai berendezkedéséről, Kína vehesse át. Ha a népességszám számítana, az Amerikai Egyesült Államok ugyanúgy eltörpül például India mellett, mint Magyarország az Egyesült Államok mellett. Egy – valóban emberhez méltó – globalizált világban minden állam a szó szigorú értelmében ugyanolyan egyenlőnek számítana, mint egyetlen állam két erősen különböző állampolgára.
Sajnos, a világ e pillanatban nem egy efféle állapot felé tart.
S ennek kockázatai már ma is megmutatkoznak. Amerikának a hegemón státus számtalan előnyt jelent, de a hátrányok már most számosabbak az előnyöknél. Az állam oly mértékben eladósodott, hogy adóssága immár meghaladja mindannak az értékét, amit jog szerint birtokol. Hitelezői, ha az állam nem lenne képes megvédeni önmagát, akár holnap dobra verhetnék az egész országot.
Arról nem is beszélve, hogy a hitelt voltaképpen az egyelőre még világvalutának tekintett dollár szolgáltatja. De a világ „dollártalanítása” évtizedek óta folyik. Első komoly lépés az euró bevezetése volt, mely a devizatartalékok 20 százalékát euróba terelte át. 1977-ben a világ államai még a devizatartalékaik 85 százalékát tartották dollárban. Ez az arány mára 58 százalékra csökkent. A globális Dél – ezzel a kifejezéssel a feltörekvő gazdaságokat: Kínát, Indiát, Brazíliát és társaikat szokás illetni – ma már saját valutáiban bonyolítja kereskedelmi és pénzügyi tranzakcióit…
Nyugati szakemberek sokasága vallja, hogy mindennek nem lesz jó vége, hiszen Amerika katonai költségei folyamatosan növekszenek, bevételei csökkennek. Ez – ha csak nem kerül az ország élére egy megfontoltabb elnök – Amerikát – katonai erejére alapozva – csak agresszívabbá teheti.
Egy kínai-amerikai konfliktus pedig Amerikára is fatális következményekkel járhatna…