A romániai rendszerváltás után meglehetősen gyorsan átalakult a hazai magyar irodalmi és művelődési folyóiratok rendszere. A régiek közül volt, amelyik megőrizte a nevét és tartalmilag alakult át, rövidebb távon új folyóiratok jelentek meg, hogy majd jónéhányan, hosszabb távon, el is tűnjenek. Önállóan egyik sem tudott és ma sem tud a saját lábán megállni, a növekvő nyomdaköltségek és papírárak még azt a kis pénzt is elvitték, amelyeket a szerkesztőségek az előfizetések és eladások csökkenő számából össze tudtak vakarni, így a vers, a novella, a regényrészlet, az esszé és bármi más ott maradhatott volna az íróasztalok fiókjaiban, ha nem jelennek meg azok a támogatók – önkormányzati intézmények, szövetségek, alapítványok – amelyek lehetővé teszik, hogy a kultúra mégse maradjon üres szó, hanem ha meggyérülve is, ha kisebb példányszámokban is, de megmaradjanak továbbadásának az eszközei.
A marosvásárhelyi Látó irodalmi folyóirat az egykori Igaz Szó romjain, a rendszerváltás első hónapjaiban jelent meg. Markó Béla, Gálfalvi György majd Kovács András Ferenc voltak a főszerkesztők, a jelenlegi Vida Gábor pedig az idei, májusi lapszám majdhogynem utolsó oldalán közzétett jegyzetében megemlíti, hogy ebben a munkakörben bizony vannak aláírást igénylő, kellemetlen papírok. Legutóbb pedig Kovács András Ferenc és Láng Zsolt munkaszerződésének a felbontására adtam utasítást – írja, mert nyugdíjba vonultak. Az alkotók, a szerkesztők nemzedékváltása tehát csendesen zajlik a háttérben, nem most kezdődik és nem is most végződik. A Helikon, a Korunk, a Székelyföld már mind átmentek ezen a megállíthatatlan folyamatokon, és ezt csak azok az olvasók veszik észre, akik megnézik a lapok impresszumait is. Azt a listát, amely tartalmazza, hogy kik dolgoznak a szerkesztőségekben. Habár – hadd tegyem gyorsan hozzá – a mondatnak a második fele már nem födi a valóságot, hiszen az internet világában a legtöbben otthon kopogtatják a billentyűzetet, digitálisan leveleznek és a nevekben még jól kinéző szerkesztő bizottságokban néhányan mindössze díszletként szerepelnek.
De akkor mégis mi lesz az irodalommal, a kultúrával? Elintézhető mindez azzal a kifejezéssel, hogy nem kell jajongani, mert a kisebb-nagyobb képernyőkön mindenki megtalálja azt, amit akar?
Vida Gábornak a már említett jegyzetében van néhány olyan sora, amelyet érdemes megszívlelni és hadd idézzem. „Akárhogy csűrjük-csavarjuk a szót – fogalmaz a Látó jelenlegi főszerkesztője – az irodalom szabadság. Levesz az ember a polcról egy könyvet, és olvas. A könyvet, amelyet egy-két délután ki lehet olvasni, olykor évekig írják. Ha nem remekmű, akkor is. Ez a hűség. Ha van lélek, akkor az halhatatlan. Ha nincs, akkor is. „
A tegnap Csíkszeredában megkezdődött a nyolcadik könyvvásár, nemsokára Kolozsváron nyitja ki kapuit az ünnepi könyvhét, majd az ősszel Marosvásárhely folytatja. Gaudeamus címszó alatt pedig éppen ezekben a napokban Nagyváradon kinálja az olvasnivalót a hazai közszolgálati rádió immár hosszú évekre és sok-sok hazai városra visszatekintő rendezvénysorozata.
Persze, jól tudom, nem minden könyv szépirodalom, mint ahogyan nem minden írott szó szolgálja az ember javát.
Dehát képesek kell lennünk válogatni.
És ehhez is kell a hűség.