Közel hatvan esztendővel ezelőtt, 1966-ban, a nemrég felépült csíkszeredai Művelődési Ház színpad fölötti homlokzatának a díszítésére képzelt el valamilyen művészi alkotást Salló István, az akkori igazgató. Márton Árpád, Gaál András és Pálffy Árpád, akkor már jónevű képzőművészek, úgy gondolták, hogy a munka legyen egy nagyméretű mozaik-kompozíció Bartók Cantata Profánájából ihletődve. Hozzájuk szegődött később a Kolozsvárról Csíkszeredába érkezett Puskás Sándor szobrászművész is, aki úgy vélte, hogy biztonsági okokból nem közvetlenül a falra, hanem egy 12×2 méter méretű préselt falemezre kellenne felragasztani a többezer fekete, fehér és barna cserépdarabot, amelyből kibomlik a kompozíció.
A műszaki nehézségek mellett azonban mindvégig jelen voltak az ideológiai fogantatásúak is, hiszen a korabeli városvezetés valamiféle táncikáló, testvériséget jelképező román és magyar népi táncosokat szeretett volna látni a falon, és nem egy stilizált, tömör formavilágú alkotást. Egy év múlva azonban a Cantata Profana csak elkészült, ahhoz hogy immár a rendszerváltás után, a Csíki Játékszín, Csíkszereda önkormányzati színházának a létrejöttét követően egy fekete lepellel letakarják, mondván, hogy a mozaikkép elvonja a nézők figyelmét az előadásokról.
Hosszantartó sajtópolémia robbant ki az ügyben, sok port kavart a rengeteg pro és kontra vélemény, szóbeli és irásbeli reklamációk érkeztek a színházhoz és a városházára, több neves erdélyi magyar személyiség kifejtette a véleményét, többen a mozaik láthatóságának a javára. A végén kialakult egy kompromisszum: olyan szerkezetet találtak ki, amely előadás közben letakarja, a szünetekben és előadások között pedig láthatóvá teszi a mozaikot. A bejáratnál pedig egy márványtábla jelzi az alkotók nevét, a készítés időpontját és körülményeit. A kedélyek megnyugodtak.
Csakhogy időközben átalakították az egykori Hargita filmszínházat, amely ma már Csíki Mozi néven működik, és bizonyos ráépítéssel félig-meddig eltakartak egy másik nagyméretű faliképet, amelyet éveken át tartó, kemény munkával Zsigmond Márton képzőművész készített és csak a rendszerváltás után fejezett be. Megint kitört a sajtóháború, hogy egyáltalán kié a mozaik, csak a fizikai valósága számít-e vagy a hozzátartozó és egyben a városképhez tartozó látványa is. Hosszú hónapok után végül itt is sikerült egyetértésre jutni, valamiféle korszerű építészeti megoldás lehetővé tette, hogy érvényesüljön a klasszikus népi mondás a kecskével és a káposztával.
Igenám, de néhány hete, ezúttal kisebb felhajtással, megkezdődött a harmadik fejezet is: kiderült, hogy egy szabadtéri kereskedelmi árusításra készített nagyobb méretű faépítmény eltakar egy másik mozaikot, amelyet már a kezdetektől fogva az egykori művelődési ház, a mai színház külső bejáratát díszítette. Beadvány nyomán, az újabb botrány elkerüléséért, most nagyon okosan, egyszerűen arrébb vitték ezt a szerkezetet és szabadtéren így is tudnak kávézni azoknak a hazai felsőoktatási szinészképző intézményeknek a növendékei, akik ezekben a napokban immár harmadszor gyűltek össze fesztiválozni Hargita megye székhelyén.
Egyszóval nem csak a pompeji, hanem a csíki mozaikoknak is meg van a maguk sorsa. Az előbbiek immár egészen biztosan utókorra itéltettek. Az utóbbiakról majd kiderül.