Van a német demográfiai helyzetnek egy olyan aspektusa, melyet a nagymérvű bevándorlás sem enyhíthetett, s melynek számunkra is lehetnek tanulságai. Ez pedig az öregek helyzete. Egyre több a támasz nélkül maradt, gondozásra szoruló férfi és főként nő.
A helyzetet az idősotthonok számának növelése orvosolhatná. Csakhogy a felmérések szerint az idősek 94 százaléka ragaszkodik az otthonához, egészen pontosan ahhoz az illúzióhoz, hogy élete azok közt a díszletek közt folytatódhat, melyek közt korábban élt. Azaz még nem lépett be a halálra várakozók szomorú csapatába, mely az öregotthonokban várna rá.
A hagyományos társadalmakban, melyekben az idősek még úgynevezett nagycsaládokban, gyerekeik, unokáik, esetenként ükunokáik társaságában élhették végig az életüket, utolsó pillanatukig embernek érezhették magukat.
A felvilágosodásban szárba szökött szabadságideológiák ezt a fajta humanizmust fokozatosan sírba küldték. A nagycsalád helyét fokozatosan az úgynevezett nukleáris család foglalta el: anya, apa és a gyerekek. De mára már ezek is inkább ritkaságnak számítanak. Helyüket a többszörös válásokból és házasságokból összefércelt, úgynevezett mozaikcsaládok vették át, melyekben az éppen soros apa gyakran szólhatott rá az éppen soros anyára, hogy Karinthyval parafrazálva; „a fiad folyton bántja a lányaimat”. Ily módon aztán az ember idősebb korára nem csak a fiait, de jobbára az unokáit is elveszíti. Az ad abszurdum vitt szabadságideológia és az ebből fakadó individuális uralomvágy a magukra maradt házastársakat is végképp elidegeníti egymástól. S ha mégsem, a férfiak és a nők közti élettartam nem jelentéktelen különbségei bontják meg a családot. Mind több nő marad magára.
Legtöbbször még a szomszédok sem ismerik egymást. Pedig az én gyerekkoromban a szomszédság még komoly értéknek számított, ha csak valami nem rontotta meg a viszonyt, ők is szinte már a rokonokhoz hasonlatosan segítettek egymáson. Arról nem is beszélve, hogy falun a szomszédok nagyrészt távolabbi rokonok is voltak, hiszen a családok az egykori családi birtok aprózása révén maradtak egymás mellett.
Mára már a falvakban is ritkaság az efféle. Különösen Nyugaton, ahol a hagyományos értelemben vett falvak fokozatosan eltűntek, a rokonok is szétszóródtak ország- vagy éppenséggel világ szerén tova. S a városi családokat is távol sodorta egymástól a közéjük zúdult idegenek tömege.
Nos, Németország talált egyfajta megoldást a problémára. Kelet-Európa szegényebb államaiban „állásközvetítő” ügynökségek tömege foglalkozik azzal, hogy nyugati, főként épp németországi szerződéseket kínál idősgondozók számára. Az én egykori tanítványaim közt is volt nem egy egyetemista, aki Angliában, Németországban, Ausztriában, Svájcban idősgondozóként tökéletesítette nyelvtudását, vagy azért tanult nyelvet az egyetemen, hogy majd idősgondozóként összespórolt pénzével alapozza meg hazai karrierjét, vagy éppenséggel önnön tandíját.
A baj csak az, hogy az idősök mellett – és nem csak Németországban – 24-órás műszakot kell teljesíteni. Éjjel-nappal és szabadnap nélkül. Ami bizony alig különbözik valamiféle rabszolgaságtól. Ráadásul a német munkatörvénykönyv előírásaival is ellentétben áll. A közvetítő ügynökségek ugyanis egyfajta szürke zónában, félillegálisan végzik tevékenységüket. A 2021 óta hatalmon lévő vörös-sárga-zöld (ún. forgalmilámpa) kormány már hatalomra kerülésekor ígéretet tett arra, hogy a helyzetet úgymond legalizálja.
Egyelőre csak azt nem tudni, hogy hogyan. De ez maradjon is, a németek gondja…
Nekünk talán még mindig meg lenne az esélyünk arra, hogy – ha a nagycsaládhoz már nem térhetünk is vissza – a nukleáris család ősöktől örökölt hagyományait, a rokoni összetartozás szentségét és azok iránt az öregek iránti hálát, akik az ötvenes évek rémségeit, a Ceaușescu-korszak undorító nacionalizmusát, a rendszerváltásnak becézett államcsíny csalódásait, majd fokozatosan elveszített kisebbségi reményeinket, a József Attilla-i „finomul a kín” illúziójának elvesztését is végigélték értünk és velünk.
Az öregotthont nálunk ráadásul kevesen is engedhetik meg maguknak. Még ha szeretnék is. De nálunk sem rajong senki érte. Továbbra is a maradék család lenne a garancia arra, hogy fiaink és unokáink, sőt ükunokáink is jobbára szeretteik körében búcsúzhassanak ettől a szörnyűségesen gyönyörű, mert folyton-folyvást szerelmes és gyilkos indulatoktól fortyogó emberi világtól.