Történt ezelőtt bő száz esztendővel, mikor a Székelyföldön is kezdték építeni a vasutat, hogy falugyűlést hívtak össze az egyik faluban, ismertették a vasúti pálya tervezett nyomvonalát, s a falu szélén lakó János bácsival közölték, hogy a sínek épp a telke végében fognak elhaladni, nagyjából ott, ahol a csűr áll. János bácsi erre fel közölte, hogy ha így áll a dolog, akkor nem lesz vasút, mert ő nem hajlandó minden áthaladó vonatnak nyitogatni a csűrkaput.
A történetet egyik népszerű anekdotagyűjteményben olvastam hajdanán, de eszembe jutott olvasva, hogy tiltakoznak az autópálya tervezett nyomvonala ellen az illyefalvi, illetve a ditrói gazdák, zajtól, megnövekedett közúti forgalomtól, a környezet károsodásától tartva.
A vasút nagyon sok település határától jó messze halad el, kilométereket kell gyalogolni az állomástól a faluig, mert – mint a falu emlékezetében megmaradt – a gazdák kaszával, vasvillával védték tulajdonukat a töfögő szörnyeteg ellen. Mára a tehetősebb, életerősebb falvak határai elérték a hajdanán távol húzódó vasutat, néhol túl és léptek a síneken, csupán a vonatjáratok száma csökkent nagymértékben, hogy a szolgáltatás minőségéről ne is beszéljünk.
Most is, mint hajdanán a vasutat, a tiltakozók minél távolabb szeretnék tudni a településtől a sztrádát. Miközben azon sírunk, hogy a Székelyföldet elkerülte, elkerüli a modernizáció, és a politikum, a mindenkori hatalom peremvidékre kényszeríti a térséget. Bizonyára, van némi igazságtartalma annak, hogy a mi térségünket elkerülte a modernizáció, s abban is van legalább fikarcnyi igazság, hogy a mindenkori hatalom igyekezett megtartani a peremvidéken, távol a gazdasági fejlődéstől ezt a térséget. A modernizációt fogalmazta meg sürgős célként a múlt század elején megszervezett tusnádfürdői Székely Kongresszus, az ott született igénylista mai napig érvényes. De valljuk be, a mi köreinkben is változásra, elsősorban mentalitásváltásra lenne szükség, a fejlődés kerékkötői olykor mi magunk vagyunk.
Az ősz folyamán Nagyenyeden jártam, az autópálya a város határáig ér, könnyű le- és felhajtani. Találkozunk a város magyar alpolgármester-asszonyával, aki elmondta, hogy az autópálya várt, de ilyen mértékben álmaikban sem remélt fejlődést hozott a város, s azon belül a város magyar közössége számára. A könnyű és gyors megközelíthetőségnek köszönhetően nagyon sok, addig Kolozsváron élő értelmiségi hazaköltözött, ugyanis emberibb léptékű, otthonosabb környezetet biztosít számukra a kisváros, mint a rohamosan fejlődő, saját infrastruktúráját immár jórészt kinőtt nagyváros, a munkába járás, az ingázás nem okoz gondot, többet töltenek olykor Kolozsváron és a környező településeken a feltorlódott forgalomban, mint amennyit autóznak a két település között. A hazatelepedés pénzt, megnövekedett igényeket hozott, megnőttek az ingatlanárak. Emellett a pálya szomszédságában megjelentek az ipari létesítmények, előbb logisztikai raktárak, majd termelő egységek, munkahelyet, azaz megélhetést biztosítva számos enyedi lakos és a környékbeli falvak lakosai számára. S mindez történt röpke idő alatt. A pálya a helyi magyar közösség és intézményei megerősödését hozta, nem elvágyódnak onnan az emberek, hanem hazavágynak, akár idegenből is odavágynak.
Hasonló rohamos fejlődés a Székelyföldön a vasút megépítése után következett be – leszámítva a jórészt életképtelennek, fenntarthatatlannak bizonyult szocialista erőltetett iparosítást –, ugyanis ekkor virágoztak fel például a vasút közelében fekvő új gyógyfürdőhelyek, mint Tusnádfürdő vagy Málnásfürdő, vagy akár Szováta, és indult hanyatlásnak az addig felkapott Előpatak, Uzonkafürdő vagy Árcsói fürdő.
A lakossági ellenállás a pályaépítéssel kapcsolatban elgondolkodtató, a legszomorúbb azonban a döntéshozók tehetetlensége ami a közúti infrastruktúra korszerűsítését, a sztrádaépítést illeti. Tartok tőle, hogy egyhamar nem kell nyitogatni a csűrkaput sem Illyefalva, sem Ditró határában.