Minap az egyik közösségi felületen jött szembe velem a szülővárosomban, Maroshévízen kiadott időszakos kiadvány, a Maroshévízi Hírlap legfrissebb száma. A Czirják Károly gyermekkori ismerősöm által szerkesztett periodika címoldalán ütötte meg a szemem a nem blikkfangosnak szánt, mégis valóságtartalma által azzá sikeredett cím: Tovább fogyatkozunk. Nem hatott újdonságként ez a kijelentő mondat annak tükrében, hogy az utóbbi időszakban gyakran olvashattunk, hallhattunk a legutóbbi hazai népszámlálás előzetes adatairól, arról hogy az erdélyi, romániai magyarság létszáma tízévente 200 ezer fővel csökkent, ami arra enged következtetni – amennyiben nem sikerül ezt a fogyatkozási folyamatot megállítani, netán visszájára fordítani – bő ötven év alatt eltűnünk, felszívódunk.

Mégis megdöbbentettek a lapban közölt számok: mint gyermekkori pajtásom írja, „A 2022-es év végén a helyi felekezetek vonalat húztak, és ezúttal is a végeredmény ugyanaz volt, mint az előző években: FOGYATKOZUNK”. A Székelyföld peremén elhelyezkedő kisvárosban az elmúlt tíz esztendőben felére csökkent a római katolikus hívek száma: 2022-ben csupán „1586-on vallották magukat római katolikusnak”. A vizsgált esztendőben 14 keresztelő volt, 8 házasságkötést és 43 temetést jegyeztek. A rövid, de ostorként csattanó írás szerint „A református egyháznál sem rózsás a helyzet, hisz a szórvánnyal együtt 315 lelket tartanak nyilván, itt tavaly 3 keresztelést és 14 temetést jegyeztek”.

A Maroshévízi Hírlap cikkírója vázolja a statisztika kiugró értékeit is: „A legtöbb római katolikust 1978-ban jegyezték, egész pontosan 3965 személyt, míg 2002-ben 3457 személyt”. Az egyházi statisztikák szerint a legtöbb keresztelést 1927-ben jegyezték, szám szerint 135-öt, ezt követi az 1902-es adat, amikor 134 keresztelőt anyakönyveztek. A legkevesebb temetést 1944-ben végezték, szám szerint 7-et, illetve 1969-ben, amikor a város 15 római katolikus polgárától vettek örök búcsút. A legtöbb házasságkötést, 43-at, 1968-ban jegyezték, a következő évben 42 pár mondta ki a boldogító igent az oltár előtt.

A református közösség a rendszerváltás után 1992-ben volt a legnépesebb, akkor híveinek lélekszáma 917 volt, rá tíz esztendőre 2002-re ez a szám 751-re apadt. A legtöbb keresztelést 1990-ben jegyezték, 15-öt, illetve 2004-ben, amikor 10 gyermeket tartottak keresztvíz alá. A református közösségben a legkevesebb temetést 1998-ban, 2003-ban és 2004-ben jegyezték, ötöt-ötöt; a legtöbb keresztelőt pedig 1990-ben jegyezték, tizenötöt, s a legtöbb házasság 1997-ben köttetett, szám szerint 10.

A városka lakossága az elmúlt harmincvalahány esztendőben folyamatosan fogyatkozott, a megye egyik legelmaradottabb térsége lett a hajdanán virágzó fafeldolgozó iparral rendelkező település. Az ipar leépült – mondhatni teljes mértékben –, a kereseti lehetőségek beszűkültek, a fiatalok – de még a középkorúak számára is – egyre kevesebb érvényesülési lehetőséget kínálva. Így nagyon sokan máshol keresték boldogulásukat. Az utolsó, még nagyrészt otthon maradt és otthon boldoguló nemzedék az 1960-as évek elején születettek voltak, utána mind nagyobb és nagyobb mértékben építették máshol jövőjüket a hévíziek – köztük én is. Az én nemzedékem tagjai közül még így is mintegy fele otthon van, de a mi generációnk immár felnőtt gyermekei, unokái szerencsésebb esetben a szomszédos nagyobb városokban vagy az ország nagyvárosaiban, de gyakran külföldön élnek már. Ez az újabb generáció javít még némileg a statisztikákon, mert házasodni, keresztelni még haza-hazatérnek, lakni, élni azonban már egyre kevésbé. Súlyos a gond, s nem beszélünk róla. Legalábbis nem eleget. Holott a hévízi magyarság és a hasonló helyzetben lévő települések magyarságának alakulása közösségünk sorsát vetíti elő. Vegyük észre, míg nem késő!